Továbbtanulás

            Úgy gondolom természetes az, hogy most felemás érzések kavarognak bennem. Az utóbbi nyolc évem idejének a felét itt töltöttem, nem csoda, hogy valamennyire megszerettem. Egy olyan kis védett ökoszisztéma ez, ahonnan félhetünk kilépni. De ebben a félelemben nyílvánvalóan benne van az az alapvető emberi tulajdonság, hogy tartunk a változástól és az ismeretlentől.Hiába hallottuk ezer meg ezer embertől, hogy az egyetemi évek a legszebbek. Valószínűleg igen, de kérdem én, életünk legkomfortosabb időszakát önként feladnánk-e bármiért? Azok az évek ezek amikor anyuci főz, mos, takarít, apuci fizet, intézkedik és a mi dolgunk csak az, hogy létezzünk. Természetesen olyan kötelességeket fel lehet itt hozni, mint a tanulás vagy éppen az időnkénti besegítés a házimunkába, de van egy olyan érzésem, hogy ez édes kevés ahhoz képest ami még ránk vár.

            Ez volt a dolog negatív oldala. De miért várhatja valaki az egyetemi életet? Miután átverekedtük magunkat saját féltő és az egyetemi élet vízióját demoralizáló gondolatainkon rájöhetünk néhány dologra. Először is, hogy egy magunk fajta, gimnázium befejezése felé tendáló diáknak, ez az élet rendje. Továbbá tudatosítanunk kell ennek fontosságát, mivel a „közpropaganda” híreszteléseivel ellentétben, miszerint az egyetem a bulik végeláthatatlan folyama, úgy gondolom, hogy tanulni sem lesz majd hátrány. Főleg, ha később valamit el is szeretnénk érni az életben. Itt válik nyilvánvalóvá egy újabb összefüggés, miszerint ha már tanulni is jó lenne, akkor nem ártana olyan irányt választana ami valójában érdekel is. Úgy gondolom, az egyetemi élettől való félelem fő forrása itt lakozik. Mivel 18 évesen kevés olyan ember van, akit megrendíthetetlenül tudja, hogy mi az ami érdekli és foglalkozni szeretne vele később is. Igy a bizonytalanabb fele a mai sikerorientált társadalom konvenciói alól nem kibújva szükségessét érzik egy-egy slágerszakra való jelentkezésnek. Ebből fakadóan az adott területek túltelitettek és olyan emberek veszik el a forrásokat, esetenként olyanok elől akiket az adott terület tényleg érdekel, akik különösebb kapcsolatot nem éreznek a tanult tárgy iránt. Ebből a tényből aztán több következtetést is levonhatunk (oktatási rendszer hibái, slágerszakok miért slágerszakok, stb..) de helyszűke miatt most maradjunk ennyiben.

            Vagyis annyiban, hogy minden végzőtársam azt a bizonyos szakot fogja tanulni ami őt szívből érdekli és nem fog foglalkozni azokkal a bizonyos konvenciókkal. Mivel csak akkor lehetünk boldogok ha az élet minden területén, szóval a munkánkban, tanulmányainkban, is ki tudunk teljesedni. Ezért azt mondom, ne szégyelljétek azt ami érdekel, legyen az szuahéli-finn tolmács szak vagy egyéb szokatlan irány. Te életedet pecsételi majd meg örökre, ha nem azt tanulod ami valóban boldoggá tesz!

A kultúrális hagyaték fogalmáról

Mi is az a kultúrális hagyaték? Jómagam ezzel a fogalommal Malcolm Gladwell Outliers című könyvében ismerkedtem meg. A mű tartalmazott egy tanulmányt arról, hogy az Egyesült Államok középső részén élő emberek miért lobbanékonyabbak, mint például nyugati társaik. De leginkább talán a kínai és európai szemléletmód szembeállitásával lehet szemléltetni ennek a jelentőségét. Ez tulajdonképpen egy olyan dolog, fogalom, amely mélyen bennünk van, nem kerülhetjük el a ránk gyakorolt hatásának megnyilvánulását, mivel ettől van olyan természetünk, öntudatunk amilyen. A rizstermelő és a klasszikus feudális országokhoz visszatérve. Mint tudjuk Kína emberemlékezet óta rizst termelt, ez a fajta gazdálkodás kis területen történik de rengeteg munkát és odafigyelést igényel egész évben. Ezzel ellentétben az európai földművelés felosztható tavaszi, nyári és őszi munkákra valamint a télre amelyet túl kellett élni. Gyakran ezt úgy oldották meg környékünkön, hogy a téli hónapokra szinte hibernálták magukat a jobbágyok, ezzel elérve, hogy minél kevesebbet fogyasszanak, ergó kibírják tavaszig, mire újra lesz elemózsia.

Máris szembetűnik az első szignifikáns különbség, hogy ázsiában folyamatosan keményen kellett dolgozni míg itt szinte elengedhetetlen volt ez a buta tettelenségbe merülés.

            A második jelentős összefüggés is a munkával kapcsolatban válik nyilvánvalóvá. A rizstermelés sikere attól függött, hogy mennyit dolgoztak vele, ezzel szemben a nagy területeken történő ineffektív, európai termelési mód nagyban az időjárásai kegyeit kellett, hogy lesse. Ebből kifolyólag alakultak ki olyan szólások, mint például, hogy „ha Isten is úgy akarja”. Miközben kínában hasonló helyzetben azt mondják, hogy „Aki az év 360 napján hajnalhasadás előtt kel, megeteti a családját”. Érezhető a különbség a két mondásban, és a mai napig az emberek mentalitásában, vagyis, hogy Ázsiában már ősidők óta erős kapcsolatot húztak a kemény munkával és a sikerrel.

            Kína említése révén mindenkinek szorgos, szürke emberek jutnak eszébe akiknek a munkájuk szinte szent. A nyugati kultúra mai fia pedig szintén hajlamos a fentiek akaratára hagyatkozni ahelyett, hogy esetleg tenne érte.

            Ebben rejlik a kultúrális hagyaték fogalma. Tulajdonképpen egy a régmúltban gyökeredző, évszázadokig jellemző szokás/életforma megnyilvánulása a mai jellemünkben. Bár ez lehet viszonylag rövid ideig tartó de intenzív is(mint például a kommunizmus évei régiónkban). Az ilyen szintúgy rányomja bélyegét egy nemzet/történelmi régió létére.

Tudomány és technika évszázada, a mi évszázadunk?

Információáramlás, internet, mindent behálózó rádióhullámok, demokrácia, kapitalizmus, szólásszabadság, államtitkok felfedése, facebook, génsebészet, Európai Únió. Ezeknek köszönhetően kevésbé vagyunk sebezhetőek és befolyásolhatóak. Vagy mégse?

            A józan ész azt diktálná, hogy az információáramlás révén az ember teljességgel tisztában van az őt körülvevő világgal, azzal, hogy mi,miért és hogyan történik. Ez lehet, hogy így van. De egy másik aspektusból szemlélve rájövünk, hogy ez a rengeteg vívmány egyre több és több eszközt ad a minket, fogyasztókat befolyásolni kívánó állami szervek, multinacionális cégek kezébe. Kell e tökéletesebb reklámfelület a Facebooknál és a Twitternél? Kell jobb takaró a jogi és erkölcsi támadások ellen, mint a szólásszabadság?

            Valljuk be,hogy a márkák bűvöletében élünk, akaratunk ellenére. Ahogy körülnézek, innen a helyemről, több márkát látok, mint amennyit egy száz éve élt tizenéves láthatott, talán egész életében. Félelmetes-e ez vagy csak a globális kereskedelem egyik megnyugtató vívmánya? Vívmány-e, hogy a jóléti társadalmak által már elért fásultság felé haladunk, mi itt Közép-Európa szívében, a fogyasztói társadalom apródjaként? Mi akik még szinte csecsemőkorban vagyunk, demokráciát és piacgazdaságot tekintve. Észre kell vennünk, hogy, talán ennek is köszönhetően emberi, erkölcsi mivoltunkban már bölcs aggastyánként tekintünk nyugati társainkra. Ennek egyik eredendő forrása az, hogy nem hiszünk vakon a multik propagandájának. Talán pontosan a 40 év kemény kommunizmus tette ezt velünk, de az biztos, hogy nem csak szüleinkben, hanem bennünk, tizenévesekben is megvan ez a mentalitás. Ez a megalkuvást nemtűrően csak a saját igazunkban való bízás tesz minket a fogyasztói társadalom fekete bárányaivá és egyben azokká akik majd előre viszik azt, bár megbecsülést csak akkor kapván amikor a világ felocsúdik apátiájából. Mivel még mi erkölcsi burkunban élve, világraszóló találmányokat fedezünk fel, addig, kevésbé humánus, profithajhász, fogyasztói társadalmat és annak mentalitását jól ismerő nemzetek fiai lesznek képesek csak majd azt eladni és elfogadtatni a világ nagyobbik felével.

            Ebből kifolyólag, ha a 21. század a tudás és a technika évszázada, akkor ez a mi évszázadunk. Ha pusztán a tudomány, és a tiszta, feddhetetlen technikára gondolunk. Viszont, ha a konzumens elektronika termékeire, amelyeket olyan vállalatok képviselnek mint az Apple vagy épp a Samsung, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy megrekedtünk. Nyílvánvaló az, hogy az évekkel ezelőtt feltalált, újra és újra más köntösbe öltöztetett vívmányok előnyeinek minél jobban való kihasználása nem a mi asztalunk. Nem az, mivel azt az identitásunkból fakadó erkölcsösség nem engedi. Ez természetesen nem tudatos, ki ne akarna pénzt keresni ha lehetséges? Viszont, nálunk, ez tudat alatt jelentkezik. Mint oly sok másik népnél az adott mentalitása. Például az ázsiai népeknél a szorgalom, amely rizstermelő múltjukból fakad. Nekünk, mint már említettem ez egy későbbi hagyatékunk, viszont annál élénkebb

            Itt érkeztünk el az összefüggések összekapcsolásához, mivel tudjuk, hogy a pénz mozgat mindent, ezért a jóléti társadalmak mozgatnak mindent, köztünk minket és tudósainkat is. Akik ha valamire való környezetben akarnak dolgozni, hogy tényleg letegyék a névjegyüket, székhelyüket, tehetségükkel együtt átteszik Nagy-Britanniába, Németországba, Egyesült Államokba, stb. Mentális tőkénket lopják. És, hogy mit tudnák ez ellen tenni? Véleményem szerint a legnagyobb erőfeszítéseink is kudarcba fulladnának a kommunizmus éveiből ránkmaradt hagyatékunk miatt, hogy nem tudjuk kezelni a fogyasztókat, ergó nem tudunk elég pénzt előteremteni, ahhoz, hogy a világ elitjébe tartozó tudósainkat itt tartsuk. Nézzük csak meg a magyar Nobel-díjasokat, egytől egyig, mindannyian külföldi segítséggel tudták elérni amit elértek. És ha megnézzük, hogy ez nem csak a kommunizmus éveiben mutatkozó tendencia akkor, rájövünk, hogy eleve mindig is el voltunk maradva a tőkés fejlődésben.A tényeket összegezve rájöhetünk, hogy csak akkor lesz ez a tényleges, a tiszta tudomány és technika évszázada, ha a magunkfajta népek, amelyek megfelelő oktatási háttérrel, erkölcsökkel és tehetséggel rendelkeznek, nem adják be derekukat a jóléti társadalmak igényeinek jól jövedelmező kielégítésének. Gondolok itt arra, hogy matematikusaink nem mennek el a Microsofthoz, mérnökeink nem állnak a BMW szolgálatába és tehetséges közgazdászaink nem ölik bórkerkedésbe tehetségüket.

            Szerencsére itt Közép-Európában ez a tendencia még nem annyira jelentős, hogy ne tegye csábítóvá a tudományos pályát. Ellenben Ázsiában és nyugaton, ahol egyetlen cél létezik, mindenki szeme előtt, amely a lehető legindividualistább, a személyes jólét. Ennek ékes példája a jótékonykodás amely az Egyesült Államokban megy. Először jómagam is csodálkozva figyeltem a híreket, hogy amerikai fiatalok, hol és milyen méretekben csinálnak karitatív tevékenységet. Viszont később rájöttem ennek okára. A középiskolás korban lévő amerikai tinédzsernek, kötelező jótékonykodnia, hogy ha egy jó egyetemre akar bekerülni. Meggyőződés híján, saját boldogulásukat tartják szem előtt, amikor éhező kisgyerekeknek segítenek. Kétség kívül ügyes húzás az állam részéről a jótékonykodás elterjesztése végett, de ez is mutatja, hogy mennyire individualista a fogyasztói társadalom, másnak is csupán azért segít, hogy neki jó legyen.

            Az tény, hogy a tudomány és technika évszázada lesz, már csak az a kérdés, hogy fejlődés is lesz vagy csak változás. Az, hogy a valódi tudomány és technika évszázada lesz amely előbbre viszi az emberiséget, vagy a fogyasztói elektronika újabb bummjának lehetünk majd tanúi. Őszintén remélem, hogy az emberek nem felejtik el, hogy mik az igazi értékek és megacélozzák magukat az erőteljes befolyásoló kampányokkal szemben, annak érdekében, hogy együtt vihessük előre a világot, a valódi tudomány évszázadában.