Nyelvtörvény (retrospective, 2010)

Néhány napja visszaolvastam egy-két régi irományom, valamelyiken jót nevettem, ennek nagy részével azonban a mai napig egyetértek. A következő írást még 2010-be vetettem papírra a Médiasztár nevezetű felvidéki újságírói verseny egyik levelező fordulójában. A nyelvtörvény magyar változata, pedig itt található. Úgy, hogy itt egy kis retrospective! 

„Na Slovensku po slovensky!” („Szlovákiában, szlovákul!”). Nyilván minden szlovákiai magyarnak ismerősen cseng ez a kevésbé sem barátságos felszólítás. Igen, mondhatnánk, hogy ilyen világban élünk és puffogtathatnánk még hasonló frázisokat, de mindezt nem tesszük. Miért? Mivel ideje tenni! És nem csak a nemzetiségi diszkriminációt megtestesítő nyelvtörvény ellen, de a szlovákiai magyarsághoz való hozzálláson is változtatni kellene.

            Köztudott, hogy a fenti mondatot egy Hlinka-gárdista terjesztette el. Kérdem én, akkor hogyan beszélhetünk közös Európáról? Schengeni határokról? Akkor, amikor egy olyan jelszóval fenyegetnek bennünket, amit egy fasiszta vezető egyáltalán nem kevésbé fasiszta katonája tett híressé, majd’ 70 éve? A probléma gyökere ott van, hogy még mindig a több évtizedre, esetleg évszázadra visszanyúló sérelmeket vágjuk a másik arcába. De tény, hogy vannak, akiknek érdekük, hogy időközönként ez az ellentét tudatosan fel legyen erősítve. Egy ilyen „nemzetiségi tranzisztor” mintapéldája a Szlovákiában érvényben lévő nyelvtörvény. Valójában így, módosult formában, (mivel, mint tudjuk az eredetije 1995-ben lett beiktatva, a jelenlegi még a 2009-ben még kormányon volt párt egyik utolsó torz agyszüleménye) „csupán” korlátozottan sérti a jogainkat, de kérdem én, egy szabad országban szabad elvenni teljesen jogtalanul egy nép nyelvéből akár csak egy homokszemnyit is? Korlátozni bármennyire is? Amikor ugyanannyi joga van minden népnek ahhoz, hogy a saját nyelvén intézze az ügyeit, kultúrálódjon és tanuljon.

            De úgy gondolom, beszéljenek helyettem inkább a tények és maga a törvény.

„ A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa abból a tényből kiindulva, hogy a szlovák nyelv a szlovák nemzet egyediségét kifejező legfontosabb ismertetőjegy, kultúrális örökségének legbecsesebb értéke és a Szlovák Köztársaság szuverenitásának kifejezője, valamint állampolgárainak olyan áltálános érintkezési eszköze, amely szavatolja szabadságukat, egyenlő jogaikat és egyenlő méltóságukat a Szlovák Köztársaság területén a következő törvényt alkotta:”

            Ez a mondat, ahogy itt olvashatjuk az ominózus botrányos törvény első mondata. Én személy szerint egyetértek ezzel az állásponttal. Viszont, annyit hozzátennék, hogy a „Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsát” teljes nyugottsággal helyettesíthetnénk „A Magyar Köztársaság Kormány”- ával, a szlovák nyelvet pedig a magyarral. Ez az állítás ugyanis egy teljességgel általános megállapítás, amely a világ bármely nyelvére és államára értelmezhető. Pontosan ezzel ütötték agyon az egészet. Mivel ha ez igaz a magyar nyelvre is, akkor miért úgy akarják védeni nemzeti nyelvüket, hogy közben ártanak egy másik nemzetnek, a nyelvének és kultúrájának? Számunkra a nyelv ugyanúgy általános érintkezési eszköznek számít, ugyanúgy szuverenitásunk kifejezője és ugyanúgy szavatolná szabadásgunkat és egyenlő jogainkat. Felmerülhet a kérdés, hogy miért használtam itt feltételes módot. Úgy gondolom, a válasz egyértelmű. Számunkra, szlovákiai magyarok számára ugyanis nem szavatol egyenlő jogokat. És, hogy ez nem a nyelvünk hibája, az biztos. A nyelvet védeni kell, ha magyar, ha szlovák, de sosem a  másik kárára.

            Tény, hogy a módosított nyelvtörvény már sokkal enyhébb, mint a tervezete volt. Csak különleges esetekben lehet bírsággal sújtani a kisebbségi nyelvek használatát, ekkor is csak úgy vethető ki pénzbüntetés, hogyha az előtte kapott figyelmeztetés ellenére sem változtatják meg a törvénysértő állapotot. Két csoportba oszthatóak ezek az esetek:

            „ Ha a közigazgatási szervek a nyilvánosságnak szóló információkat nem közölték szlovákul, vagy nem a törvényben előírt módon közölték szlovákul. Ezekeben az esetekben csak a közigazgatási szerv bírságolható.”

            „ Ha a polgárok életének, egészségének, vagyonának és biztonságának veszélyeztetésével kapcsolatos információkat nem közölték szlovákul, vagy nem a törvényben előírt módon közölték szlovákul. Ebben az esetben mindenki bírságolható, kivéve a magánszemélyeket.”

            Ezek ugye, mint olvashatjuk, tág fogalmak, de a törvény több kiegészítő cikkelyében pontosan definiálva vannak, mint ahogy az is, hogy természetes személy egyáltalán nem büntethető a kisebbségi nyelvtörvény alapján. Ebből a tényből kifolyólag a törvény így módosított változata kezd közelíteni az alapállapothoz, vagyis ahhoz az állapothoz, hogy magyar földön, magyar ember (jelen esetben közigazgatási szerv, vagy jogi személy) ne legyen büntethető azért, hogy az anyanyelvén szólal meg. Nyilvánvalóan a közös Európában, ennek folytatásaként, teljesen egyértelmű lenne a déli régiók kétnyelvűsége!

Forgács Ádám, 2010 

Magyarként magyar ember módjára

Valami hiányzik. Valami hiányzik belőlünk, abból, amilyenek vagyunk, vagy inkább amilyeneknek lennünk kellene. Sőt, abból, amilyenek voltunk. Abból, amilyen a közösségünk volt valaha. Mivel, ugyebár, mi magyarok voltunk. Igen, ma is magyarul beszélünk (többé kevésbé), magyar iskolába íratjuk a gyermekeinket (többnyire), igyekszünk nem asszimilálódni, megőrizni hagyományainkat. De valami mégis más.

„Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás!” (Márai Sándor)

Mégis, milyen ez a magatartás? Gondolkodjunk el rajta! Sok esetben ez a magatartás volt, ami nemzetünket megannyi helyzetben kisegítette. Az a bizonyos virtus, szenvedély és sokszor vakmerőség. Nyilván, ha megnézzük például Himnuszunkat, vagy a forradalom után íródott versek többségét, a letargia és a keserűség árad belőlük. Azonban ez teljesen természetes egy elfojtott szabadságharcot követően. Viszont a magyarokat mindig a virtusuk és a szenvedélyük vitte előre, sosem a kimértségük, precizitásuk és fegyelmük, mint például a német nemzetet. De semmiképpen sem a közöny, a mentális állapotok legundorítóbbika. Természetesen nem az önnön érdekeinkkel szemben fennálló közömbösségre gondolok, hisz - ne is tagadjuk – annak nem is lenne értelme, hisz általában racionálisan cselekszünk, igyekszünk a szűkös erőforrásokból a lehető legmagasabb szintű személyes jólétet megteremteni, vagyis zsigerből mindannyian önérdekkövetőek vagyunk. Pontosan ezért, amikor egy szervezet, párt vagy bármiféle szerveződés, amely a közösségi létünk javításának álarca mögé bújva, saját, önnön érdekét szem előtt tartva, ezt az emberek lelke mélyén feszülő húrt pendíti meg, akkor ösztönünkből fakadóan védtelenné válhatunk. Igen, válhatunk, nem muszáj így történnie, annak ellenére, hogy – a fentebb leírtak alapján - alapvetően önérdekkövetésre vagyunk berendezkedve.

            Akkor most hogy is van ez? Nemes egyszerűséggel túl kell látnunk saját pillanatnyi boldogulásunk vízióján, és mérlegelnünk kell az abban a pillanatban nagyon távolinak tűnő események sorát, amely döntésünk következménye lehet.

            Mire gondolok konkrétan? Egy, az országában kisebbségben élő magyar ember választási és egyéb döntésekor túlnő önmagán. Nem hagyja, hogy döntését a kicsinyes, személyes jólétét ideig-óráig biztosítani hivatott lózungok befolyásolják. Ezzel szemben eszébe jut az identitása, az, hogy ő magyar. Egy olyan magyar ember, akiben ott van a sokat emlegetett virtus, nyughatatlanság és szenvedély. Akit bánt, ha igazságtalanság éri, aki nem közömbös a nemzete sorsa iránt, s aki szinte hőssé magasztosul az által az egyetlen tett által, amikor önnön érdekei elé helyezi a közösségéit. Ez valóban egy olyan tett, amely az egyik legnemesebb az emberi viselkedés repertoárjában. Világos ugyanis, hogy ő abban a pillanatban úgy döntött, hogy  döntése a priori egy egyre zsugorodó, túlélni akaró közösség fennmaradását szolgálja, s csak másodlagosan tartja szem előtt saját személyes érdekeit.

            Nos, az efajta passzív részvétel mindenkitől egyértelműen elvárható, annak ellenére, hogy bizonyos fokú emberi nagyságot feltételez, ahogy azt előbb már kifejtettem. Azonban közösségünk fennmaradása érdekében ez még mindig kevés.  Következő lépés a társadalmi vitákban és tevékenységekben való aktív részvétel. Ezzel viszont baj van. Igen. Hiába van megannyi szerveződés és kitűzött cél, a törekvések meddők. Látnunk kell, hogy ez nem a civil szervezetek buzgó tagjainak, vagy éppen a különböző kezdeményezesékbe bekapcsolódó embereknek a hibája. Épp ellenkezőleg: ők közösségünk legnagyobb kincsei. Ez a többiek hibája. Minitársadalmunk nagy részének alapvető közhangulata a közöny, és nem, nem csak a magasröptű társadalmi problémák iránt, hanem sokszor a saját boldogulásukkal szemben is, ami egyértelműen visszavezethető az elmúlt ötven, kommunizmusban töltött, év paternalisztikus államképéből fakadó mentalitására, miszerint az államnak kell munkát teremtenie, meg úgy általában teljes mértékben gondoskodnia az egyénről.

Fel kell nőnünk társadalmilag is. Meg kell teremtenünk egy olyan közhangulatot, amelyben a közöny és az igénytelenség elfogadhatatlan hozzáállás. Egy olyan társadalmi légkört, ahol igenis számít az, ha teszel, elismerik, ha munkálkodsz a közösségedért, ahol nem furcsa az, ha személyes érdekeid elé helyezed a köz érdekeit. Elismerik a virtusod, a szenvedélyed és a nyughatatlanságod. S nem utolsó sorban megbecsülnek, ha magyarként magyar ember módjára viselkedsz. 

Közép-európai identitás

Van-e egyáltalán Közép-Európa? Nyilvánvalóan földrajzilag körül tudunk határolni egy ilyen területet, több mérés is készült, van amelyik szerint Szlovákiában van az európai kontinens közepe, egy másik Magyarországra teszi ezt a pontot, míg egy harmadik eredmény Észtországot jelöli meg. De kérdem én, eszmeileg, gondolkodásmódot tekintve, létezik-e Közép-Európa? 

Erre a kérdésre több módon lehetne válaszolni, azonban ez egyértelműen attól függ, hogy honnan vizsgáljuk. Először is említhetnénk azt a rengetegszer hangoztatott álláspontot, miszerint a kommunizmus által kettévágott Európában nincs Közép-Európa, mivel csak kelet és nyugat volt és van.Tulajdonképpen valahogy így is van ez a mai napig. 

E mellett egy tipikusan magyar aspektusból nézve újfent állíthatnánk, hogy nincs Közép-Európa, mindössze az angolszász-germán-latin eszmevilág és a szláv nép találkozása, amelynek közében ott fekszik Magyarország. Ezt az állítást kulturális szempontból megvizsgálva rájöhetünk, hogy ez sem Közép-Európa. Miért? Milyennek kell lennie egy olyan dolognak, ami valaminek a közepe? Nézzük meg a középértékeket, mint például a medián vagy az átlag! Ezeknek mind az a funkciója, hogy a lehető legtömörebben kifejezzék mindazt, amit az adott számsor, vagy számokkal jellemzett tények, emberek jelentenek. Véleményem szerint ezek a fogalmak a legtöbb ember fejében úgy képeződnek le, mintha valamiféle konszenzust testesítenének meg. Igy Magyarországnak is ilyennek kellene lennie. És ilyen is volt. Gondoljunk csak bele, hogy Magyarország Európa történelmében mindig is az volt, ahol a kelet és nyugat kulturális különbségei mérséklődve jelentek meg, mindig két nagy kultúra között őrlődött. Tán ezért is alakult ki itt, a történelmi Magyarországon és annak közvetlen közelében, a valódi Közép-Európában, egy, még a mai napig érezhető, sajátos, talán a balkánihoz hasonlatos identitás. A közép-európai identitás.
Már egy előző postomban rámutattam a nyugat fásultságára és arra, hogy a tágabban vett környékünkön fellelhető virtus különös erénye a közép-európai embernek. De kezdjük a gondolkodást egy távolabbi perspektívából.
Európaiság. Ez a fogalom megfoghatatlanságában semmiben sem különbözik a hasonló pátoszú szavaktól. Továbbá megkockáztatom, hogy az emberek hatalmas százaléka legyint ennek a kifejezésnek a hallatán, úgy gondolják, hogy ez egy újabb üres, magasztos szó a felsőbb rétegek sznobériájának kiszolgálása céljából. Véleményem szerint ez a hozzáállás nem fakad másból, mint tájékozatlanságból és tapasztalatlanságból. Úgy gondolom, hogy az az ember, aki akár csak egyszer is eltöltött legalább egy hetet Európán kívül egy, a miénktől jóval különböző kultúrában, és tapasztalta az attitűd- és percepcióbeli különbségeket, semmiképpen sem vonja kétségbe ennek az identitást, értékrendet és kölcsönösséget jelentő fogalomnak a mibenlétét. Mivel ez - természetesen - egy értékrend, méghozzá olyan, amely rendkívüli módon meghatározza minden egyes ember életét, aki az európai kontinensen született. Eredetének kérdése nyilván sokkal komplexebb, bár alapvetően az antik és a keresztény értékekre vezethető vissza. Akár erre is vonatkozhat a jól ismert eszmetörténeti következtetés, miszerint mindannyian Platón fejéből ugrottunk ki, bár a képet tovább lehet árnyalni, ami megfelelően összefoglalja, mennyire mélyen van az európaiság kulturális hagyatékának gyökere.
Most viszont helyezzük ebbe a kontextusba a nyugati, a keleti, illetve a közép-európai identitást. Ahogy azt már korábban leírtam, a nyugati, határozottan jóléti társadalom mára már elvesztette küzdőszellemét és teljes mértékben kezd elmélyülni fásultságában. Természetesen más hatások is közrejátszottak ebben, viszont egyértelmű, hogy a több évszázados töretlen ideológiai stabilitás vezetett ide (természetesen a náci Németország illetve Olaszország kivételnek tekinthető). Mit értek ez alatt? Ha szemügyre vesszük Nyugat-Európa országait, evidenssé válik, hogy a történelem során egyikben sem alakult ki egy olyan módszeresen felépített, az élet minden területére kiterjedő, hosszú évtizedekig tartó, totalitárius diktatúra mint amely a kommunizmus címszó alatt futó, jólétet, egyenlőséget és igazságosságot szavatolni hivatott marxi eszme orosz szájízre szabott, torz változata volt. Úgy gondolom, hogy ez a hajdani keleti blokk országaiban jelentős ferdülést idézett elő az emberek gondolkodásában, ugyanakkor Nyugat-Európa, igaz, világháborúkkal tarkított történelme, nem tartogatott ilyesfajta sokkokat népének. Azonban, egyértelműen téves lenne levonni azt a következtetést, hogy csak és kizárólag a kommunizmus évei tehetnek a keletet és nyugatot elválasztó kulturális üvegfalról. Alapvető különbségeket vehetünk észre már a középkorban. Ez természetesen a római, illetve keresztény hatással magyarázható. Mindent összevetve azonban megállapíthatjuk, hogy a nyugat-európai identitást az ideológiai stabilitás és az évszázadokon át a kontinensen, illetve alkalmanként a világban betöltött vezető szerep jellemezte. Amint látjuk, könnyen lehetséges, hogy egy ilyen hosszú időszak alatt az adott nép tagjai belekényelmesednek a helyzetükbe, ami napjainkra a valósággal kapcsolatos fásultságba csapott át.
Ezzel szemben a Kelet a maga értelmében, miért Kelet? Miért pejoratív kifejezés az, hogy Kelet-Európa? Miért harcolunk az ellen mi magyarok is, ha néha egy angol barátunk "Eastern-Europe"-ként hivatkozik Magyarország elhelyezkedésére?
A Nyugatról megfogalmazottakkal nem szöges, viszont határozott ellentétben áll az, amit Kelet-Európáról állíthatunk. Csak, hogy a kommunizmussal kezdjem. Mi fészkelődött be az emberek legmélyebb valójába a proletárdiktatúra elemeiből? Mi a legjellemzőbb "hagyatéka" a kommunizmusnak? Véleményem szerint a paternalisztikus államkép. Természetesen az európaiságnak része, hogy egy tőlünk feljebbvalónak ítélt hatalomtól tesszük magunkat függővé, legyen az a császár, Isten vagy az állam. Az előző rezsimben Isten "nem lévén", az európaiságától azért teljes mértékben meg nem fosztott embernek létszükséglete volt, hogy megtalálja azt a csalhatatlan hatalmat, amelytől függhet. Egy kétség kívül jól pozicionált lépéssel a vezető réteg szinte tálcán kínálta, megjegyzem, a választás illúzióját fenn sem tartva, a "megoldást" a népnek. Tessék, az állam. Az állam elvesz és eloszt, igazságosan, egyenlően, akár egy istenség.
Holott a '89-es forradalmi hullám után a vallás újra elfogadottá vált (hozzáteszem sok országban a vallás mozgatta a forradalmárok legnagyobb részét, ilyen volt Szlovákia, illetve Lengyelország is), már határozottan kijelenthetjük, hogy nem bírt és bír a mai napig olyan befolyással, hogy kiölje az emberekből a paternalisztikus államképet. Igy a mai napig a posztkommunista Kelet-Európában a proletárdiktatúra ezen hatása erőteljesen érezhető. Nem beszélve arról, hogy a totalitárius időkben megerősődött osztály a mai napig az országok vezető elitjéhez tartozik. Fejétől bűzlik a hal. Hogy várhatnánk, hogy az emberek máshogy gondolkozzanak, hogyha a vezetőik még mindig, ennyi év után sem adnak rá egyértelműen lehetőséget?
Ha azonban kicsit távolabbra nézünk vissza a történelemben, akkor is azzal szembesülünk, hogy Kelet-Európa mindig követte a Nyugatot. Elég belegondolni abba, hogy az értékrendet alapvetően mely nemzetektől igyekeztünk átvenni a múltban, továbbá, hogy a vallásunk honnan jött. Feltétele volt az újonnan alakult európai nemzetek túlélésének az, hogy felvegyék a kereszténységet. Azt a kereszténységet, amelyet a Nyugat addigra már évszázadok óta gyakorolt.
Viszont, minél keletebbre nézünk, annál inkább szembesülünk azzal a bizonyos virtussal, amely sajnos némi rendezetlenséggel és anarchisztikus hajlamokkal párosul. Elég megnéznünk a papíron demokratikus Oroszország vagy Ukrajna mai helyzetét, az itt élő emberek viselkedésformáit. A hencegés, a bizonyítani vágyás, amire talán a legtalálóbb szó a kelet-szlovákiai nyelvjárásból származó virtuskodás. Mindeközben a mellüket verő oligarchák és a mesés vagyonok mellett egyértelmű, hogy milyen hatalmas problémák feszülnek ezekben az országokban. De kérdem én, valós problémák ezek? Vagy annak az eredménye, hogy egy olyan értékrendet és normarendszert akar a világ ráerőltetni ezekre az országokra, amely - nemes egyszerűséggel - nem konzisztens az ő kulturális hagyatékukkal? Természetesen nem lehet ezt sem egyértelműen kijelenteni, viszont meggyőződésem, hogy mindkét tényező jelentősen közrejátszik abban, hogy a Nyugat képtelen sallangementesen megérteni a Keletet.
A fent megfogalmazott Kelet és Nyugat képe egyértelműen a kommunizmus által ideológiailag mindössze két részre osztott Európát szemlélteti. Hol van itt Közép-Európa helye?
Közép-Európa az a hely, ahol a két nagy kulturális "pressure group" ütközése megtörténik, ennek következtében viszont nem csak egy finom átmenet képződik, hanem valami igazán sajátos. Valami, amit közép-európai identitásnak nevezhetünk. Ennek alkotóelemei a kis területen megjelenő mérsékelt multikulturalitás, az itt található országok (alapvetően ezek Csehország, Magyarország, Szlovákia és esetleg Lengyelország, de egyértelműen nem lehet országhatárokra alapozva meghúzni ennek a régiónak a határait) arányaiban kis területéből, hasonló gazdasági fejlettségéből és rendkívüli módon, szorosan összefonódott történelméből fakad. 
Az említett tulajdonságok miatt valahogy testvéreknek érezzük egymást Európában, sőt a nagyvilágban. A történelem folyamán sosem töltött be egyik közép-európai ország sem vezető pozíciót, általában mindig a világpolitika utórengéseinek áldozatai voltunk. Ennek bizonyításaképpen elég ha megvizsgáljuk a 20. századi történelmet.
Természetesen az adott népeken belül még inkább szóródik az adott identitás kérdése, viszont nemes egyszerűséggel kijelenthetjük, hogy  a közép-európai népek sorsközössége az, aminek közelebb kell hoznia bennünket egymáshoz. Hiába szeretnénk teljesen a nyugathoz vagy a kelethez tartozni, mindig hibridek maradunk, ők sem fognak minket befogadni és mi sem fogjuk teljes mértékben átvenni az ő értékrendjüket. Pontosan ezért kellene nagyobb hangsúlyt fektetni a V4-ek együttműködésére. Ez a szövetség a megfelelő kezdet. Azonban az adott népek, a szlovák, a magyar, a cseh és a lengyel nép kohéziójához sokkal több kell. Elsősorban a közép-európaiság mellett őszintén elkötelezett politikai elit. Továbbá az, hogy az emberek felismerjék önmagukban ezt a sorsközösséget, azt, hogy a szomszédos ország népéhez nem ellenséges viszony, hanem a népek között elképzelhető legszorosabb kapcsolat fűzi, a kölcsönös identitás. Valami, ami a lelkünk legmélyén hat viselkedésformáinkra. Erre rárakódva természetesen minden nemzet népének identitása különbözik, viszont az ősformát kell felfedeznünk magunkban. Ha ez nem történik meg, akkor a bármely államok közötti multilaterális szövetség teljesen fölösleges.
Véleményem szerint mi, közép-európaiak tehetünk egyedül azért, hogy ezt az európaiság és a nemzeti identitás közötti kölcsönösséget felfedezzük magunkban, valahol az énünk mély rétegeiben. Nemes egyszerűséggel azért, mivel más  ezt nem értheti meg ezen a Földön!

P.S: Ha úgy érzed, vitakoznál vele, kérlek, írj egy hozzászólást! 

Netokrácia

Az utcán sétálva, internetes fórumokon, tüntetéseken, mindenhol az ember a politikát, a regnáló pártot szapuló hangjukat hallató fiatalokkal találkozik. Természetesen az utóbbi évek intézkedéseit, az évtized politikai ténykedését elnézve, egy szemernyit sem lenne szabad csodálkoznom. Ennek ellenére elgondolkoztam azon, hogy miért elégedetlen a generációm mindig, mindennel? Mi az oka annak, hogy vagy fásultak vagyunk a döntéshozással szemben, vagy túlhevülten opponáljuk? Valóban a politikai erőkkel van gondunk, vagy a rendszerrel általában? 

Véleményem szerint, teljességgel irreleváns a parlament összetétele. Nem az a lényeg, hogy kik ülnek a Kossuth téri remekműben, hanem hogy milyen elv alapján kerülnek oda.

A mi generációnk, az Y generáció, sokkal öntudatosabb, mint az előtte lévő X nemzedék. Bret Easton Ellis és Jay McInerney az X-ek kiemelkedő prózaistái. Alapműnek tartom az ő munkásságukat ahhoz, hogy megértsük a jelenleg 18-23 éves korosztály gondolkodását. Számomra egyértelműen fásultnak és dekadensnek jellemzett '80-as évek után nem meglepő, hogy egy öntudatosabb, mételyéből felocsúdó generáció következett. 

Mi lehet az ok? A fő ok? Nyilvánvaló, hogy nem egy egyszerű nemzedékes ciklikusságról van szó. A '80-as évek közepe volt az az idő, ami a dotcom és a mobiltelefon boom-ok előtt volt. 1986-ban került piacra az első használható méretű Nokia, 1989-ben készítette el Tim Berners Lee a WWW-t. Ez után következett egy olyan korszak, amely tényleg lelket önthetett a hitehagyott, apatikus fiatalságba. Ez a technológiai-társadalmi fejlődés soha nem látott erővel ruházta fel az indivíduumot.
Mára egy jól pozicionált videóval, képpel, megjegyzéssel milliókhoz lehet eljutni. Az okostelefonok által nyújtott mobilitásról nem is beszélve. Tehát kezünkben van az az eszköz, amivel mindent, mindenkihez, mindenhonnan el tudunk juttatni. Egy mozgalom létrehozása a közösségi médiával elképesztően leegyszerűsödött. A világ kinyílt. 

E mellett viszont a világ teljesítményelvűvé is formálódik. Vegyük a mindenki által ismert oldalt, a 9gag.com-ot. Mi az, ha nem a meritokrácia egyértelmű megtestesülése? Mi kerül a "Hot page"-re? Kizárólag az, ami valójában megüti a mércét (merit-et). Egy porszemnyi protekcionizmus sincs a rendszerben. A mindenki által ténylegesen elismert, legjobbnak ítélt (!) kép vagy képregény kerülhet a piedesztálra. Viszont az oldal sikerének nem egyedül a meritokratikus rendszerezés az egyetlen kulcsa, hanem az angolul "peer support"-nak nevezett jelenség. Ezt tulajdonképpen úgy lehet a legjobban megfogalmazni, hogy az emberek titkos , csak maguknak megtartott gondolataikkal és tevékenységeikkel nincsenek egyedül és mindezt anonim módon, egy olyan közegben tudasoítják, ahova minden egyes ember ugyanezen céllal megy. Névtelenül, nagy szimpátiát keltve hozza össze az embereket. 

Nézzük csak meg a fent leírt fő jellemzőket: nyitottság, meritokratikus rendszer, peer support. Ezek olyan fogalmak, amelyek egyértelműen hiányoznak a mai politikai rendszerekből. Nyitottságként értelmezhetjük a transzparenciát. A világ működése bárminek nevezhető csak  transzparensnek nem. Több forradalmár tett kísérletet ennek megreformálására, például Julian Assange. Rengetegszer hallottam olyan véleményeket, hogy mégis milyen alapon mert hozzányúlni a titkos adatokhoz? Kérdem én, egy transzparens, nyitott társadalomban van titok? Van eltitkolt diplomáciai egyezmény? Véleményem szerint nincs. A titkok kiderítésére, pedig, mint tudjuk hatalmas vágy ég az emberekben és ez egyre fokozódni fog. Miért? Mivel egyre több és több olyan internetes aktivista lesz a világon, mint Aaron Schwartz és Julian Assange. Egyre több olyan ember lesz aki úgy fogja gondolni, hogy a világ tudásához elvitathatlan joga hozzáférni.

Bárhogy is szeretnénk takargatni egyértelmű, hogy az a generáció, amely ezeken az eszméken és ezeknek a fogalmaknak a bűvkörében nő fel, nem fog eltűrni egy olyan több ezer éves rendszert, mint amilyen jelenleg működik. Magától értetődő tűnik az is, hogy a társadalmunk érik. Az emberek azzal a hatalmas lehetőséggel járó felelősségel, amit a kezükbe kaptak, lassan megtanulnak bánni. Gondolok itt arra, hogy kialakulnak viselkedésformák az interneten, kialakulnak közösségek, amelyek nem tűrik, hogy annak ellenére, hogy a világ erejével rendelkeznek, elhallgattassák őket. 

Nem állítom, hogy már a következő generációval, viszont bizton hiszem, hogy a nem is annyira távoli jövőben ki fog alakulni egy olyan társadalmi rend, amely a fent említett három alapelvre fog épülni. 

Milyen berendezkedés lesz ez? Természetesen technokrata, a szó legnemesebb értelmében, vagyis minden tisztséget az fog ellátni, aki a legalkamasabb rá. Mit hoz ez magával? Az Adam Smith-i munkamegosztás csúcsrajáratása egy rendkívül hatékony, ámbár interdependens társadalmat eredményezhet. De baj lenne-e ez a mellett, hogy az ember akkor igazán boldog, ha sikeres, és mikor sikeres? Magától értetődően akkor, ha azt csinálja, amiben a legmagasabb teljesítményt tudja nyújtani. Tehát a kutya beleharapott a saját farkába. Meritokrácia. Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen szintű munkamegosztás megvalósuljon? Teljes informáltság. Miként lehet elérni, hogy ne a korlátolt racionalitás pocsolyájában vergődjünk? Természetesen nyitottsággal, transzparens működéssel (és nem mellesleg öntudattal). Ezen praktikus dolgok mellett, csak hab a tortán a peer support hatása, amely egyértelműen közelebb hozza az embereket és még inkább egymás testvéreivé teszi őket.
Levonva a konzekvenciát, az utcán tüntető fiatalok tudattalanjában a rendszer egészével, struktúrájával, alapelveivel való elégedetlenség dolgozik. Hallatni akarják - és tudják - a hangjukat, kiélvezik, hogy ezt megtehetik, azt is, hogy hogy felértékelődött az egyén, hogy az évtizedek óta álló arab diktatúrákat megdöntő Arab tavasz mozgalom információs infrastruktúráját is a közösségi hálók adták. Minden egyes embernek soha nem tapasztalt mértékben van ereje. De ezek még csak szárnypróbálgatásoknak sem nevezhető megnyilvánulások a társadalomtól. Egy sokkal nagyobb és sokkal jobb felé haladunk.
Egy fordulópont felé.

P.S: Aki elolvasta és egyetért velem, arra kérem, hogy ossza meg, hogy minél több emberhez eljusson ez a gondolat! Köszönöm!