Politizáljunk

Egy nemzeti közösség legfontosabb erőforrása a humántőke, az ember maga. Mi, felvidéki magyarok sem vagyunk ez alól kivétel. Ez miránk, felvidéki magyarokra hatványozottan jellemző.

A  minőségi humántőke egy bonyolult folyamat végeredményeként jön létre, ennek folyamán a család, barátok és az iskolai környezet is hat rá, alakítja, formálja. Azonban észre kell vegyük, hogy, mint ahogy minden az életben, ez is egy körforgást alkot. Mint, ahogy a pénz forog a gazdaságban. Nem mondhatjuk, hogy ne legyen jelen a, közvéleményben az olyan gyönyörű megnevezéssel illetett, karvalytőke, mert kizsákmányolják az embert, hiszen  pontosan ez az amely a beruházásokhoz szükséges forrást szolgáltatják. Pörgeti a konjunktúrát. Ugyanígy nem vizsgálhatjuk csak részleteiben a humántőke kérdését sem, hiszen minden összefügg, mindennel. Ennek ellenére én most a téma csak egy szeletére szeretnék koncentrálni. Ez még pedig, a középiskolai, leginkább gimnáziumi oktatás.

Néhány gyors megállapítás az elejére: a felvidéki társadalom politikai aktivitása és véleménynyilvánítási hajllandósága nagyon  alacsony. Míg Magyarország a tíz millió miniszterelnök és szövetségi kapitány országa, addig mi a fél millió birkáé. Gáz politizálni. 

Ha valaki közszereplői pályára készül, a kortársai elsősorben nem azt látják, hogy az illető valamit tenni akar a közösségéért, akár egy igéretes szakmai pályafutást is feláldozva, hanem azt, hogy meg akarja szedni magát, vagy csak a hatalom érdekli. Ennek a szociális nyomásnak is köszönhető, hogy alig van olyan fiatal, aki tudatosan erre a pályára készül. Sőt, ez olyannyira messzire megy, hogy a politika és politikus szavak szitok számba mennek a középiskolások köreiben. A jelenég másik oka, hogy a fiatalok körében, körünkben, nincs jelen a közéleti vita, beszélgetés intézménye. Nem is csoda, ha iskolarendszerünk alapjáraton nem hangsúlyozza a proaktivitást és a véleménynyilvánítás fontosságát.

Ilyen alapokon nem fog felépülni egy politikailag tudatos generáció.

Egyetemistaként számos gimnázium volt diákjával találkozok és természetesen gyakran szóbakerül az oktatás, színvonala, esetleg a lehetőségek amelyekkel élhettek a gimis éveik alatt. Ezzel kapcsolatban elgondolkodtató, hogy miért olyan versenyek és tevékenységek vannak a szlovákiai magyar iskolarendszerben előnyben részesítve, amelyek kizárólag lexikális tudást igényelnek? Gondolok itt matematika, angol, kémia, fizika olimpiászra és hasonló megmérettetésekre. Miért ritka, vagy nem létező az olyan esemény/verseny ahol a diák a véleményformáló, előadói készségét, vitakultúráját,  vagy  szervezői  képességét fejlesztheti? Miért nincsenek olyan események, ahol aktuálpolitikai kérdések terén kell helytállniuk a fiataloknak? 

Ifjúsági üzleti program 

MICE program (üzleti/vállalkozási ismeretek)

Modell ENSZ konferenciák

A Budapesti Modell ENSZ konferencia (BIMUN) 

Modell Európai Parlament 
MCC Középiskolás Program

Nyelvtörvény (retrospective, 2010)

Néhány napja visszaolvastam egy-két régi irományom, valamelyiken jót nevettem, ennek nagy részével azonban a mai napig egyetértek. A következő írást még 2010-be vetettem papírra a Médiasztár nevezetű felvidéki újságírói verseny egyik levelező fordulójában. A nyelvtörvény magyar változata, pedig itt található. Úgy, hogy itt egy kis retrospective! 

„Na Slovensku po slovensky!” („Szlovákiában, szlovákul!”). Nyilván minden szlovákiai magyarnak ismerősen cseng ez a kevésbé sem barátságos felszólítás. Igen, mondhatnánk, hogy ilyen világban élünk és puffogtathatnánk még hasonló frázisokat, de mindezt nem tesszük. Miért? Mivel ideje tenni! És nem csak a nemzetiségi diszkriminációt megtestesítő nyelvtörvény ellen, de a szlovákiai magyarsághoz való hozzálláson is változtatni kellene.

            Köztudott, hogy a fenti mondatot egy Hlinka-gárdista terjesztette el. Kérdem én, akkor hogyan beszélhetünk közös Európáról? Schengeni határokról? Akkor, amikor egy olyan jelszóval fenyegetnek bennünket, amit egy fasiszta vezető egyáltalán nem kevésbé fasiszta katonája tett híressé, majd’ 70 éve? A probléma gyökere ott van, hogy még mindig a több évtizedre, esetleg évszázadra visszanyúló sérelmeket vágjuk a másik arcába. De tény, hogy vannak, akiknek érdekük, hogy időközönként ez az ellentét tudatosan fel legyen erősítve. Egy ilyen „nemzetiségi tranzisztor” mintapéldája a Szlovákiában érvényben lévő nyelvtörvény. Valójában így, módosult formában, (mivel, mint tudjuk az eredetije 1995-ben lett beiktatva, a jelenlegi még a 2009-ben még kormányon volt párt egyik utolsó torz agyszüleménye) „csupán” korlátozottan sérti a jogainkat, de kérdem én, egy szabad országban szabad elvenni teljesen jogtalanul egy nép nyelvéből akár csak egy homokszemnyit is? Korlátozni bármennyire is? Amikor ugyanannyi joga van minden népnek ahhoz, hogy a saját nyelvén intézze az ügyeit, kultúrálódjon és tanuljon.

            De úgy gondolom, beszéljenek helyettem inkább a tények és maga a törvény.

„ A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa abból a tényből kiindulva, hogy a szlovák nyelv a szlovák nemzet egyediségét kifejező legfontosabb ismertetőjegy, kultúrális örökségének legbecsesebb értéke és a Szlovák Köztársaság szuverenitásának kifejezője, valamint állampolgárainak olyan áltálános érintkezési eszköze, amely szavatolja szabadságukat, egyenlő jogaikat és egyenlő méltóságukat a Szlovák Köztársaság területén a következő törvényt alkotta:”

            Ez a mondat, ahogy itt olvashatjuk az ominózus botrányos törvény első mondata. Én személy szerint egyetértek ezzel az állásponttal. Viszont, annyit hozzátennék, hogy a „Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsát” teljes nyugottsággal helyettesíthetnénk „A Magyar Köztársaság Kormány”- ával, a szlovák nyelvet pedig a magyarral. Ez az állítás ugyanis egy teljességgel általános megállapítás, amely a világ bármely nyelvére és államára értelmezhető. Pontosan ezzel ütötték agyon az egészet. Mivel ha ez igaz a magyar nyelvre is, akkor miért úgy akarják védeni nemzeti nyelvüket, hogy közben ártanak egy másik nemzetnek, a nyelvének és kultúrájának? Számunkra a nyelv ugyanúgy általános érintkezési eszköznek számít, ugyanúgy szuverenitásunk kifejezője és ugyanúgy szavatolná szabadásgunkat és egyenlő jogainkat. Felmerülhet a kérdés, hogy miért használtam itt feltételes módot. Úgy gondolom, a válasz egyértelmű. Számunkra, szlovákiai magyarok számára ugyanis nem szavatol egyenlő jogokat. És, hogy ez nem a nyelvünk hibája, az biztos. A nyelvet védeni kell, ha magyar, ha szlovák, de sosem a  másik kárára.

            Tény, hogy a módosított nyelvtörvény már sokkal enyhébb, mint a tervezete volt. Csak különleges esetekben lehet bírsággal sújtani a kisebbségi nyelvek használatát, ekkor is csak úgy vethető ki pénzbüntetés, hogyha az előtte kapott figyelmeztetés ellenére sem változtatják meg a törvénysértő állapotot. Két csoportba oszthatóak ezek az esetek:

            „ Ha a közigazgatási szervek a nyilvánosságnak szóló információkat nem közölték szlovákul, vagy nem a törvényben előírt módon közölték szlovákul. Ezekeben az esetekben csak a közigazgatási szerv bírságolható.”

            „ Ha a polgárok életének, egészségének, vagyonának és biztonságának veszélyeztetésével kapcsolatos információkat nem közölték szlovákul, vagy nem a törvényben előírt módon közölték szlovákul. Ebben az esetben mindenki bírságolható, kivéve a magánszemélyeket.”

            Ezek ugye, mint olvashatjuk, tág fogalmak, de a törvény több kiegészítő cikkelyében pontosan definiálva vannak, mint ahogy az is, hogy természetes személy egyáltalán nem büntethető a kisebbségi nyelvtörvény alapján. Ebből a tényből kifolyólag a törvény így módosított változata kezd közelíteni az alapállapothoz, vagyis ahhoz az állapothoz, hogy magyar földön, magyar ember (jelen esetben közigazgatási szerv, vagy jogi személy) ne legyen büntethető azért, hogy az anyanyelvén szólal meg. Nyilvánvalóan a közös Európában, ennek folytatásaként, teljesen egyértelmű lenne a déli régiók kétnyelvűsége!

Forgács Ádám, 2010 

Magyarként magyar ember módjára

Valami hiányzik. Valami hiányzik belőlünk, abból, amilyenek vagyunk, vagy inkább amilyeneknek lennünk kellene. Sőt, abból, amilyenek voltunk. Abból, amilyen a közösségünk volt valaha. Mivel, ugyebár, mi magyarok voltunk. Igen, ma is magyarul beszélünk (többé kevésbé), magyar iskolába íratjuk a gyermekeinket (többnyire), igyekszünk nem asszimilálódni, megőrizni hagyományainkat. De valami mégis más.

„Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás!” (Márai Sándor)

Mégis, milyen ez a magatartás? Gondolkodjunk el rajta! Sok esetben ez a magatartás volt, ami nemzetünket megannyi helyzetben kisegítette. Az a bizonyos virtus, szenvedély és sokszor vakmerőség. Nyilván, ha megnézzük például Himnuszunkat, vagy a forradalom után íródott versek többségét, a letargia és a keserűség árad belőlük. Azonban ez teljesen természetes egy elfojtott szabadságharcot követően. Viszont a magyarokat mindig a virtusuk és a szenvedélyük vitte előre, sosem a kimértségük, precizitásuk és fegyelmük, mint például a német nemzetet. De semmiképpen sem a közöny, a mentális állapotok legundorítóbbika. Természetesen nem az önnön érdekeinkkel szemben fennálló közömbösségre gondolok, hisz - ne is tagadjuk – annak nem is lenne értelme, hisz általában racionálisan cselekszünk, igyekszünk a szűkös erőforrásokból a lehető legmagasabb szintű személyes jólétet megteremteni, vagyis zsigerből mindannyian önérdekkövetőek vagyunk. Pontosan ezért, amikor egy szervezet, párt vagy bármiféle szerveződés, amely a közösségi létünk javításának álarca mögé bújva, saját, önnön érdekét szem előtt tartva, ezt az emberek lelke mélyén feszülő húrt pendíti meg, akkor ösztönünkből fakadóan védtelenné válhatunk. Igen, válhatunk, nem muszáj így történnie, annak ellenére, hogy – a fentebb leírtak alapján - alapvetően önérdekkövetésre vagyunk berendezkedve.

            Akkor most hogy is van ez? Nemes egyszerűséggel túl kell látnunk saját pillanatnyi boldogulásunk vízióján, és mérlegelnünk kell az abban a pillanatban nagyon távolinak tűnő események sorát, amely döntésünk következménye lehet.

            Mire gondolok konkrétan? Egy, az országában kisebbségben élő magyar ember választási és egyéb döntésekor túlnő önmagán. Nem hagyja, hogy döntését a kicsinyes, személyes jólétét ideig-óráig biztosítani hivatott lózungok befolyásolják. Ezzel szemben eszébe jut az identitása, az, hogy ő magyar. Egy olyan magyar ember, akiben ott van a sokat emlegetett virtus, nyughatatlanság és szenvedély. Akit bánt, ha igazságtalanság éri, aki nem közömbös a nemzete sorsa iránt, s aki szinte hőssé magasztosul az által az egyetlen tett által, amikor önnön érdekei elé helyezi a közösségéit. Ez valóban egy olyan tett, amely az egyik legnemesebb az emberi viselkedés repertoárjában. Világos ugyanis, hogy ő abban a pillanatban úgy döntött, hogy  döntése a priori egy egyre zsugorodó, túlélni akaró közösség fennmaradását szolgálja, s csak másodlagosan tartja szem előtt saját személyes érdekeit.

            Nos, az efajta passzív részvétel mindenkitől egyértelműen elvárható, annak ellenére, hogy bizonyos fokú emberi nagyságot feltételez, ahogy azt előbb már kifejtettem. Azonban közösségünk fennmaradása érdekében ez még mindig kevés.  Következő lépés a társadalmi vitákban és tevékenységekben való aktív részvétel. Ezzel viszont baj van. Igen. Hiába van megannyi szerveződés és kitűzött cél, a törekvések meddők. Látnunk kell, hogy ez nem a civil szervezetek buzgó tagjainak, vagy éppen a különböző kezdeményezesékbe bekapcsolódó embereknek a hibája. Épp ellenkezőleg: ők közösségünk legnagyobb kincsei. Ez a többiek hibája. Minitársadalmunk nagy részének alapvető közhangulata a közöny, és nem, nem csak a magasröptű társadalmi problémák iránt, hanem sokszor a saját boldogulásukkal szemben is, ami egyértelműen visszavezethető az elmúlt ötven, kommunizmusban töltött, év paternalisztikus államképéből fakadó mentalitására, miszerint az államnak kell munkát teremtenie, meg úgy általában teljes mértékben gondoskodnia az egyénről.

Fel kell nőnünk társadalmilag is. Meg kell teremtenünk egy olyan közhangulatot, amelyben a közöny és az igénytelenség elfogadhatatlan hozzáállás. Egy olyan társadalmi légkört, ahol igenis számít az, ha teszel, elismerik, ha munkálkodsz a közösségedért, ahol nem furcsa az, ha személyes érdekeid elé helyezed a köz érdekeit. Elismerik a virtusod, a szenvedélyed és a nyughatatlanságod. S nem utolsó sorban megbecsülnek, ha magyarként magyar ember módjára viselkedsz. 

Közép-európai identitás

Van-e egyáltalán Közép-Európa? Nyilvánvalóan földrajzilag körül tudunk határolni egy ilyen területet, több mérés is készült, van amelyik szerint Szlovákiában van az európai kontinens közepe, egy másik Magyarországra teszi ezt a pontot, míg egy harmadik eredmény Észtországot jelöli meg. De kérdem én, eszmeileg, gondolkodásmódot tekintve, létezik-e Közép-Európa? 

Erre a kérdésre több módon lehetne válaszolni, azonban ez egyértelműen attól függ, hogy honnan vizsgáljuk. Először is említhetnénk azt a rengetegszer hangoztatott álláspontot, miszerint a kommunizmus által kettévágott Európában nincs Közép-Európa, mivel csak kelet és nyugat volt és van.Tulajdonképpen valahogy így is van ez a mai napig. 

E mellett egy tipikusan magyar aspektusból nézve újfent állíthatnánk, hogy nincs Közép-Európa, mindössze az angolszász-germán-latin eszmevilág és a szláv nép találkozása, amelynek közében ott fekszik Magyarország. Ezt az állítást kulturális szempontból megvizsgálva rájöhetünk, hogy ez sem Közép-Európa. Miért? Milyennek kell lennie egy olyan dolognak, ami valaminek a közepe? Nézzük meg a középértékeket, mint például a medián vagy az átlag! Ezeknek mind az a funkciója, hogy a lehető legtömörebben kifejezzék mindazt, amit az adott számsor, vagy számokkal jellemzett tények, emberek jelentenek. Véleményem szerint ezek a fogalmak a legtöbb ember fejében úgy képeződnek le, mintha valamiféle konszenzust testesítenének meg. Igy Magyarországnak is ilyennek kellene lennie. És ilyen is volt. Gondoljunk csak bele, hogy Magyarország Európa történelmében mindig is az volt, ahol a kelet és nyugat kulturális különbségei mérséklődve jelentek meg, mindig két nagy kultúra között őrlődött. Tán ezért is alakult ki itt, a történelmi Magyarországon és annak közvetlen közelében, a valódi Közép-Európában, egy, még a mai napig érezhető, sajátos, talán a balkánihoz hasonlatos identitás. A közép-európai identitás.
Már egy előző postomban rámutattam a nyugat fásultságára és arra, hogy a tágabban vett környékünkön fellelhető virtus különös erénye a közép-európai embernek. De kezdjük a gondolkodást egy távolabbi perspektívából.
Európaiság. Ez a fogalom megfoghatatlanságában semmiben sem különbözik a hasonló pátoszú szavaktól. Továbbá megkockáztatom, hogy az emberek hatalmas százaléka legyint ennek a kifejezésnek a hallatán, úgy gondolják, hogy ez egy újabb üres, magasztos szó a felsőbb rétegek sznobériájának kiszolgálása céljából. Véleményem szerint ez a hozzáállás nem fakad másból, mint tájékozatlanságból és tapasztalatlanságból. Úgy gondolom, hogy az az ember, aki akár csak egyszer is eltöltött legalább egy hetet Európán kívül egy, a miénktől jóval különböző kultúrában, és tapasztalta az attitűd- és percepcióbeli különbségeket, semmiképpen sem vonja kétségbe ennek az identitást, értékrendet és kölcsönösséget jelentő fogalomnak a mibenlétét. Mivel ez - természetesen - egy értékrend, méghozzá olyan, amely rendkívüli módon meghatározza minden egyes ember életét, aki az európai kontinensen született. Eredetének kérdése nyilván sokkal komplexebb, bár alapvetően az antik és a keresztény értékekre vezethető vissza. Akár erre is vonatkozhat a jól ismert eszmetörténeti következtetés, miszerint mindannyian Platón fejéből ugrottunk ki, bár a képet tovább lehet árnyalni, ami megfelelően összefoglalja, mennyire mélyen van az európaiság kulturális hagyatékának gyökere.
Most viszont helyezzük ebbe a kontextusba a nyugati, a keleti, illetve a közép-európai identitást. Ahogy azt már korábban leírtam, a nyugati, határozottan jóléti társadalom mára már elvesztette küzdőszellemét és teljes mértékben kezd elmélyülni fásultságában. Természetesen más hatások is közrejátszottak ebben, viszont egyértelmű, hogy a több évszázados töretlen ideológiai stabilitás vezetett ide (természetesen a náci Németország illetve Olaszország kivételnek tekinthető). Mit értek ez alatt? Ha szemügyre vesszük Nyugat-Európa országait, evidenssé válik, hogy a történelem során egyikben sem alakult ki egy olyan módszeresen felépített, az élet minden területére kiterjedő, hosszú évtizedekig tartó, totalitárius diktatúra mint amely a kommunizmus címszó alatt futó, jólétet, egyenlőséget és igazságosságot szavatolni hivatott marxi eszme orosz szájízre szabott, torz változata volt. Úgy gondolom, hogy ez a hajdani keleti blokk országaiban jelentős ferdülést idézett elő az emberek gondolkodásában, ugyanakkor Nyugat-Európa, igaz, világháborúkkal tarkított történelme, nem tartogatott ilyesfajta sokkokat népének. Azonban, egyértelműen téves lenne levonni azt a következtetést, hogy csak és kizárólag a kommunizmus évei tehetnek a keletet és nyugatot elválasztó kulturális üvegfalról. Alapvető különbségeket vehetünk észre már a középkorban. Ez természetesen a római, illetve keresztény hatással magyarázható. Mindent összevetve azonban megállapíthatjuk, hogy a nyugat-európai identitást az ideológiai stabilitás és az évszázadokon át a kontinensen, illetve alkalmanként a világban betöltött vezető szerep jellemezte. Amint látjuk, könnyen lehetséges, hogy egy ilyen hosszú időszak alatt az adott nép tagjai belekényelmesednek a helyzetükbe, ami napjainkra a valósággal kapcsolatos fásultságba csapott át.
Ezzel szemben a Kelet a maga értelmében, miért Kelet? Miért pejoratív kifejezés az, hogy Kelet-Európa? Miért harcolunk az ellen mi magyarok is, ha néha egy angol barátunk "Eastern-Europe"-ként hivatkozik Magyarország elhelyezkedésére?
A Nyugatról megfogalmazottakkal nem szöges, viszont határozott ellentétben áll az, amit Kelet-Európáról állíthatunk. Csak, hogy a kommunizmussal kezdjem. Mi fészkelődött be az emberek legmélyebb valójába a proletárdiktatúra elemeiből? Mi a legjellemzőbb "hagyatéka" a kommunizmusnak? Véleményem szerint a paternalisztikus államkép. Természetesen az európaiságnak része, hogy egy tőlünk feljebbvalónak ítélt hatalomtól tesszük magunkat függővé, legyen az a császár, Isten vagy az állam. Az előző rezsimben Isten "nem lévén", az európaiságától azért teljes mértékben meg nem fosztott embernek létszükséglete volt, hogy megtalálja azt a csalhatatlan hatalmat, amelytől függhet. Egy kétség kívül jól pozicionált lépéssel a vezető réteg szinte tálcán kínálta, megjegyzem, a választás illúzióját fenn sem tartva, a "megoldást" a népnek. Tessék, az állam. Az állam elvesz és eloszt, igazságosan, egyenlően, akár egy istenség.
Holott a '89-es forradalmi hullám után a vallás újra elfogadottá vált (hozzáteszem sok országban a vallás mozgatta a forradalmárok legnagyobb részét, ilyen volt Szlovákia, illetve Lengyelország is), már határozottan kijelenthetjük, hogy nem bírt és bír a mai napig olyan befolyással, hogy kiölje az emberekből a paternalisztikus államképet. Igy a mai napig a posztkommunista Kelet-Európában a proletárdiktatúra ezen hatása erőteljesen érezhető. Nem beszélve arról, hogy a totalitárius időkben megerősődött osztály a mai napig az országok vezető elitjéhez tartozik. Fejétől bűzlik a hal. Hogy várhatnánk, hogy az emberek máshogy gondolkozzanak, hogyha a vezetőik még mindig, ennyi év után sem adnak rá egyértelműen lehetőséget?
Ha azonban kicsit távolabbra nézünk vissza a történelemben, akkor is azzal szembesülünk, hogy Kelet-Európa mindig követte a Nyugatot. Elég belegondolni abba, hogy az értékrendet alapvetően mely nemzetektől igyekeztünk átvenni a múltban, továbbá, hogy a vallásunk honnan jött. Feltétele volt az újonnan alakult európai nemzetek túlélésének az, hogy felvegyék a kereszténységet. Azt a kereszténységet, amelyet a Nyugat addigra már évszázadok óta gyakorolt.
Viszont, minél keletebbre nézünk, annál inkább szembesülünk azzal a bizonyos virtussal, amely sajnos némi rendezetlenséggel és anarchisztikus hajlamokkal párosul. Elég megnéznünk a papíron demokratikus Oroszország vagy Ukrajna mai helyzetét, az itt élő emberek viselkedésformáit. A hencegés, a bizonyítani vágyás, amire talán a legtalálóbb szó a kelet-szlovákiai nyelvjárásból származó virtuskodás. Mindeközben a mellüket verő oligarchák és a mesés vagyonok mellett egyértelmű, hogy milyen hatalmas problémák feszülnek ezekben az országokban. De kérdem én, valós problémák ezek? Vagy annak az eredménye, hogy egy olyan értékrendet és normarendszert akar a világ ráerőltetni ezekre az országokra, amely - nemes egyszerűséggel - nem konzisztens az ő kulturális hagyatékukkal? Természetesen nem lehet ezt sem egyértelműen kijelenteni, viszont meggyőződésem, hogy mindkét tényező jelentősen közrejátszik abban, hogy a Nyugat képtelen sallangementesen megérteni a Keletet.
A fent megfogalmazott Kelet és Nyugat képe egyértelműen a kommunizmus által ideológiailag mindössze két részre osztott Európát szemlélteti. Hol van itt Közép-Európa helye?
Közép-Európa az a hely, ahol a két nagy kulturális "pressure group" ütközése megtörténik, ennek következtében viszont nem csak egy finom átmenet képződik, hanem valami igazán sajátos. Valami, amit közép-európai identitásnak nevezhetünk. Ennek alkotóelemei a kis területen megjelenő mérsékelt multikulturalitás, az itt található országok (alapvetően ezek Csehország, Magyarország, Szlovákia és esetleg Lengyelország, de egyértelműen nem lehet országhatárokra alapozva meghúzni ennek a régiónak a határait) arányaiban kis területéből, hasonló gazdasági fejlettségéből és rendkívüli módon, szorosan összefonódott történelméből fakad. 
Az említett tulajdonságok miatt valahogy testvéreknek érezzük egymást Európában, sőt a nagyvilágban. A történelem folyamán sosem töltött be egyik közép-európai ország sem vezető pozíciót, általában mindig a világpolitika utórengéseinek áldozatai voltunk. Ennek bizonyításaképpen elég ha megvizsgáljuk a 20. századi történelmet.
Természetesen az adott népeken belül még inkább szóródik az adott identitás kérdése, viszont nemes egyszerűséggel kijelenthetjük, hogy  a közép-európai népek sorsközössége az, aminek közelebb kell hoznia bennünket egymáshoz. Hiába szeretnénk teljesen a nyugathoz vagy a kelethez tartozni, mindig hibridek maradunk, ők sem fognak minket befogadni és mi sem fogjuk teljes mértékben átvenni az ő értékrendjüket. Pontosan ezért kellene nagyobb hangsúlyt fektetni a V4-ek együttműködésére. Ez a szövetség a megfelelő kezdet. Azonban az adott népek, a szlovák, a magyar, a cseh és a lengyel nép kohéziójához sokkal több kell. Elsősorban a közép-európaiság mellett őszintén elkötelezett politikai elit. Továbbá az, hogy az emberek felismerjék önmagukban ezt a sorsközösséget, azt, hogy a szomszédos ország népéhez nem ellenséges viszony, hanem a népek között elképzelhető legszorosabb kapcsolat fűzi, a kölcsönös identitás. Valami, ami a lelkünk legmélyén hat viselkedésformáinkra. Erre rárakódva természetesen minden nemzet népének identitása különbözik, viszont az ősformát kell felfedeznünk magunkban. Ha ez nem történik meg, akkor a bármely államok közötti multilaterális szövetség teljesen fölösleges.
Véleményem szerint mi, közép-európaiak tehetünk egyedül azért, hogy ezt az európaiság és a nemzeti identitás közötti kölcsönösséget felfedezzük magunkban, valahol az énünk mély rétegeiben. Nemes egyszerűséggel azért, mivel más  ezt nem értheti meg ezen a Földön!

P.S: Ha úgy érzed, vitakoznál vele, kérlek, írj egy hozzászólást! 

Netokrácia

Az utcán sétálva, internetes fórumokon, tüntetéseken, mindenhol az ember a politikát, a regnáló pártot szapuló hangjukat hallató fiatalokkal találkozik. Természetesen az utóbbi évek intézkedéseit, az évtized politikai ténykedését elnézve, egy szemernyit sem lenne szabad csodálkoznom. Ennek ellenére elgondolkoztam azon, hogy miért elégedetlen a generációm mindig, mindennel? Mi az oka annak, hogy vagy fásultak vagyunk a döntéshozással szemben, vagy túlhevülten opponáljuk? Valóban a politikai erőkkel van gondunk, vagy a rendszerrel általában? 

Véleményem szerint, teljességgel irreleváns a parlament összetétele. Nem az a lényeg, hogy kik ülnek a Kossuth téri remekműben, hanem hogy milyen elv alapján kerülnek oda.

A mi generációnk, az Y generáció, sokkal öntudatosabb, mint az előtte lévő X nemzedék. Bret Easton Ellis és Jay McInerney az X-ek kiemelkedő prózaistái. Alapműnek tartom az ő munkásságukat ahhoz, hogy megértsük a jelenleg 18-23 éves korosztály gondolkodását. Számomra egyértelműen fásultnak és dekadensnek jellemzett '80-as évek után nem meglepő, hogy egy öntudatosabb, mételyéből felocsúdó generáció következett. 

Mi lehet az ok? A fő ok? Nyilvánvaló, hogy nem egy egyszerű nemzedékes ciklikusságról van szó. A '80-as évek közepe volt az az idő, ami a dotcom és a mobiltelefon boom-ok előtt volt. 1986-ban került piacra az első használható méretű Nokia, 1989-ben készítette el Tim Berners Lee a WWW-t. Ez után következett egy olyan korszak, amely tényleg lelket önthetett a hitehagyott, apatikus fiatalságba. Ez a technológiai-társadalmi fejlődés soha nem látott erővel ruházta fel az indivíduumot.
Mára egy jól pozicionált videóval, képpel, megjegyzéssel milliókhoz lehet eljutni. Az okostelefonok által nyújtott mobilitásról nem is beszélve. Tehát kezünkben van az az eszköz, amivel mindent, mindenkihez, mindenhonnan el tudunk juttatni. Egy mozgalom létrehozása a közösségi médiával elképesztően leegyszerűsödött. A világ kinyílt. 

E mellett viszont a világ teljesítményelvűvé is formálódik. Vegyük a mindenki által ismert oldalt, a 9gag.com-ot. Mi az, ha nem a meritokrácia egyértelmű megtestesülése? Mi kerül a "Hot page"-re? Kizárólag az, ami valójában megüti a mércét (merit-et). Egy porszemnyi protekcionizmus sincs a rendszerben. A mindenki által ténylegesen elismert, legjobbnak ítélt (!) kép vagy képregény kerülhet a piedesztálra. Viszont az oldal sikerének nem egyedül a meritokratikus rendszerezés az egyetlen kulcsa, hanem az angolul "peer support"-nak nevezett jelenség. Ezt tulajdonképpen úgy lehet a legjobban megfogalmazni, hogy az emberek titkos , csak maguknak megtartott gondolataikkal és tevékenységeikkel nincsenek egyedül és mindezt anonim módon, egy olyan közegben tudasoítják, ahova minden egyes ember ugyanezen céllal megy. Névtelenül, nagy szimpátiát keltve hozza össze az embereket. 

Nézzük csak meg a fent leírt fő jellemzőket: nyitottság, meritokratikus rendszer, peer support. Ezek olyan fogalmak, amelyek egyértelműen hiányoznak a mai politikai rendszerekből. Nyitottságként értelmezhetjük a transzparenciát. A világ működése bárminek nevezhető csak  transzparensnek nem. Több forradalmár tett kísérletet ennek megreformálására, például Julian Assange. Rengetegszer hallottam olyan véleményeket, hogy mégis milyen alapon mert hozzányúlni a titkos adatokhoz? Kérdem én, egy transzparens, nyitott társadalomban van titok? Van eltitkolt diplomáciai egyezmény? Véleményem szerint nincs. A titkok kiderítésére, pedig, mint tudjuk hatalmas vágy ég az emberekben és ez egyre fokozódni fog. Miért? Mivel egyre több és több olyan internetes aktivista lesz a világon, mint Aaron Schwartz és Julian Assange. Egyre több olyan ember lesz aki úgy fogja gondolni, hogy a világ tudásához elvitathatlan joga hozzáférni.

Bárhogy is szeretnénk takargatni egyértelmű, hogy az a generáció, amely ezeken az eszméken és ezeknek a fogalmaknak a bűvkörében nő fel, nem fog eltűrni egy olyan több ezer éves rendszert, mint amilyen jelenleg működik. Magától értetődő tűnik az is, hogy a társadalmunk érik. Az emberek azzal a hatalmas lehetőséggel járó felelősségel, amit a kezükbe kaptak, lassan megtanulnak bánni. Gondolok itt arra, hogy kialakulnak viselkedésformák az interneten, kialakulnak közösségek, amelyek nem tűrik, hogy annak ellenére, hogy a világ erejével rendelkeznek, elhallgattassák őket. 

Nem állítom, hogy már a következő generációval, viszont bizton hiszem, hogy a nem is annyira távoli jövőben ki fog alakulni egy olyan társadalmi rend, amely a fent említett három alapelvre fog épülni. 

Milyen berendezkedés lesz ez? Természetesen technokrata, a szó legnemesebb értelmében, vagyis minden tisztséget az fog ellátni, aki a legalkamasabb rá. Mit hoz ez magával? Az Adam Smith-i munkamegosztás csúcsrajáratása egy rendkívül hatékony, ámbár interdependens társadalmat eredményezhet. De baj lenne-e ez a mellett, hogy az ember akkor igazán boldog, ha sikeres, és mikor sikeres? Magától értetődően akkor, ha azt csinálja, amiben a legmagasabb teljesítményt tudja nyújtani. Tehát a kutya beleharapott a saját farkába. Meritokrácia. Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen szintű munkamegosztás megvalósuljon? Teljes informáltság. Miként lehet elérni, hogy ne a korlátolt racionalitás pocsolyájában vergődjünk? Természetesen nyitottsággal, transzparens működéssel (és nem mellesleg öntudattal). Ezen praktikus dolgok mellett, csak hab a tortán a peer support hatása, amely egyértelműen közelebb hozza az embereket és még inkább egymás testvéreivé teszi őket.
Levonva a konzekvenciát, az utcán tüntető fiatalok tudattalanjában a rendszer egészével, struktúrájával, alapelveivel való elégedetlenség dolgozik. Hallatni akarják - és tudják - a hangjukat, kiélvezik, hogy ezt megtehetik, azt is, hogy hogy felértékelődött az egyén, hogy az évtizedek óta álló arab diktatúrákat megdöntő Arab tavasz mozgalom információs infrastruktúráját is a közösségi hálók adták. Minden egyes embernek soha nem tapasztalt mértékben van ereje. De ezek még csak szárnypróbálgatásoknak sem nevezhető megnyilvánulások a társadalomtól. Egy sokkal nagyobb és sokkal jobb felé haladunk.
Egy fordulópont felé.

P.S: Aki elolvasta és egyetért velem, arra kérem, hogy ossza meg, hogy minél több emberhez eljusson ez a gondolat! Köszönöm!

Individualizmus

Hogy jutottunk el az ilyen szintű önimádatig és materializmusig? Addig, hogy az emberek nagy részének csak saját maga fontos és a közösségi érdek jelentősége egyenlő a nullával.

            Úgy gondolom a történelemben felfedezhetünk egy arra vonatkozó tendenciát, hogy hogy változtak az emberek prioritásai. Természetesen az ősidőkben még fajunk lelki, mentális élete nem volt olyan szinten, hogy a megélhetésen kívül más fontos dolgot látott volna. Tulajdonképpen túl élni is elég gond volt. Később a görög és a római időkben az egyén életben elért legnagyobb eredményének a politikai pályát tekintették, amelyet az állam demokratikus keretei között futhatott be. A despotizmust (ebből kifolyólag a nem közösségi gondolkodást, az önkényességet) teljes mértékben elitélte a klasszikus görög és római világ. Keresve se találnánk jobb példát ennek bizonyítására, mint az ókori hatalommegosztás gyakorlása, amely a klasszikus demokráciákban elméletileg teljesen kizárta egy diktátor uralkodását. Ennek ellenére tény és való, hogy az ókorban is rengeteget önnön érdek által vezérelt ember volt, például Marcus Licinus Crassus, aki a világtörténelem egyik leggazdagabb embere volt. Hatalmas vagyonát pedig elkobzásokkal, korrupcióval és különböző hatalmi, pénzszerzési praktikák alkalmazásával gyűjtötte össze. Ettől eltekintve az antik görög és római eszmények legfőbb megtestesítője az államférfi volt, aki a közösség érdekeit saját magáé elé helyezi.

            Viszont a római császárság és a kereszténység térhóditásával változott a helyzet, az emberek más ideálok felé fordultak. Ezt egy újabb rendkívül erős faktor, a vallás befolyásolta. A görög és a római köztársaság korában a hit teljesen más formát öltött, mint később. A régi időkben, az istenek, emberek alakját vették fel és emberi tulajdonságokkal voltak felruházva (halhatatlanságukat kivéve). Sokan voltak és mindegyik megtestesített egy-egy jellemet, fogalmat. Ezzel szemben Augustus idejétől kezdve a császárok körül egy bizonyos szinten vett személyi kultusz kezdett kialakulni. Istenként tekintettek rájuk, ők töltötték be a főpapi tisztséget, a Pontifex Maximust. Természetesen a birodalom lákóinak döntő többsége soha életében nem láthatta meg a császárt, de mégiscsak egy hús-vér entitásról van szó. A kereszténység megjelenésével azonban egy sokkal absztraktabb irányba fordult el az emberi gondolkodás és értékrend. Már nem egy embert, az elsőt az egyenlők között kellett imádni, hanem egy olykor szeszélyes de irgalmas, természetfeletti lényt, aki mindenhol ott van, mindent lát. Ez a fajta hit olyannyira erős volt, hogy a több száz évig fennálló császárkultuszt is megtörte.

Ekkor a társadalom nem lehetett individualista szemléletmódú. Viszont voltaképpen valamilyen értelemben, mindig is az volt, de az adott helyzet nem engedte felszínre törni az eféle törekvéseket. Az monoteizmus köré kiépített kultusz teljes mértékben egy absztrakt entitás szellemi tulajdonává tette az embereket. Nem a közösségé voltak, mint a klasszikus korban és nem is a saját indivídumuké, mint ma, hanem Istené. Ebből kifolyólag az uralkodó osztályok könnyen elkényelmesedhettek, mivel egy kitűnő eszköz volt a kezükben a befolyásolásra, mivel mindenki istenfélő volt. Pontosan ezért, mivel a vallás és a feudalizmus olyan jól megfért egymás mellett, nagyon sokáig nem is állt be számottevő változás az emberek felfogásában.

Félreértés ne essék, most nem a vallás mibenléte felett török pálcát, hanem az emberi gondolkodás egy részének fejlődését próbálom vizsgálni, és ehhez elengedhetetlen papírra vetnem a fentebb említett tényeket.

            Viszont a 14. század vége felé, a reneszánsz kor és a humanista filozófia megjelenésekor, az emberek individualista törekvései utat nyertek. De ez még nem az a fajta individualizmus volt, mint ami korunkban burjánzott el. Ennek ékes példája a machiavellista filozófia, amelyet Niccólo Machiavelli az Il Principe művében fejtett ki. Alapgondolata tulajdonképpen az, hogy a politikában a cél szentesíti az eszközt. Uralkodóideálja, Cesare Borgia, pedig cseppet sem a jóságos államférfi mintapéldája. Hiába, hogy a reneszánszt a görög kultúra újjászületésének tartják, ebben az egyben mindenképpen „fejlődött” az emberiség. Összehasonlíthatatlanul önzőbb és individualistább lett.

            A reneszánszt követte a barokk, az absztrakt ideál és hit visszaállitására tett grandiózus kísérlet, amely több kevesebb sikerrel járt. Viszont annak lecsengése után, szinte bombaként robbant az újabb emberközpontú, szentimentalista, racionalista koreszmény. A történelem távlatából rájöhetünk, hogy az individualizmus és a (nem absztrakt) egyén fontossága egyre gyakrabban tör felszínre. Ezt magyarázhatjuk például az egyre szélesebb műveltséggel és tudásanyaggal amelynek az emberiség évről évre birtokában van.

Ezért is komplex kérdés ma az individualizmus mibenléte. Mivel rengeteg információ és tudás birtokában lehetünk, az információáramlás korlátlan. Viszont a ciklikusságot is figyelembe véve, vajon most milyen ciklusban vagyunk? Véleményem szerint, most az individualizmus elburjánzását éljük. Vajon azért, mivel az előző század fele a kommunizmus jegyében telt itt nálunk közép-Európában? Ahol az embernek újfent a közösséget, a szociális érdeket kellett akarva-akaratlanul szem előtt tartania. Ebből felvetődik a kérdés, hogy mi a volt keleti blokk országai, aszinkronban vagyunk-e nyugathoz képest e téren? Nyilvánvalóan. De nem volt ez mindig igy? Dehogynem. Ebből kifolyólag megállapíthatjuk, hogy a globális trendeket mégha befolyásolja is valamilyen szinten a lokális helyzet, mégis valami más a mozgatórugója ennek a körforgásnak. Valami másban rejlik a megoldása annak, hogy miért váltakozik bizonyos időközönként, egyre gyakrabban, egy individualizmussal és közösségiséggel megbélyegzett szakasz. Vajon azért mivel, alaptermészete az embernek az egoizmus?

Viszont úgy gondolom, hogy az önzés korunkban hihetetlen méreteket ölt. Hideg, karrierista, materialista emberek a termékei. Leginkább ez a tendencia a fiatalok körében jellemző. A valódi, humánus értékrend teljes eltorzulása a jellemző. Nem rég láttam egy képet, amely azt hirdette, hogy segíts másokon, mert lehet a jövőben majd ők fognak segíteni neked. Miért kell azzal motiválni az embereket a mások iránti jótettre, hogy a jövőben majd profitálhatnak belőle? Vajon ez az egyetlen módja, hogy rávegyük a 21. század emberét a közösségi gondolkodásra?

Az elején említettem, hogy az ősemberek számára csak a megélhetés volt fontos, mivel absztrakt gondolkodásuk nem volt elég magas szinten. Úgy érzem, kezdünk visszatérni az alapokhoz, a materializmus egy olyan ősi formájához, amelyet a mai éretelmben vett érzéketlen és ösztönből cselekvő elődeink praktizáltak utoljára. Jó irány az e szintű eltompulás és értékrendünk ilyen mértékű elferdülése?

Továbbtanulás

            Úgy gondolom természetes az, hogy most felemás érzések kavarognak bennem. Az utóbbi nyolc évem idejének a felét itt töltöttem, nem csoda, hogy valamennyire megszerettem. Egy olyan kis védett ökoszisztéma ez, ahonnan félhetünk kilépni. De ebben a félelemben nyílvánvalóan benne van az az alapvető emberi tulajdonság, hogy tartunk a változástól és az ismeretlentől.Hiába hallottuk ezer meg ezer embertől, hogy az egyetemi évek a legszebbek. Valószínűleg igen, de kérdem én, életünk legkomfortosabb időszakát önként feladnánk-e bármiért? Azok az évek ezek amikor anyuci főz, mos, takarít, apuci fizet, intézkedik és a mi dolgunk csak az, hogy létezzünk. Természetesen olyan kötelességeket fel lehet itt hozni, mint a tanulás vagy éppen az időnkénti besegítés a házimunkába, de van egy olyan érzésem, hogy ez édes kevés ahhoz képest ami még ránk vár.

            Ez volt a dolog negatív oldala. De miért várhatja valaki az egyetemi életet? Miután átverekedtük magunkat saját féltő és az egyetemi élet vízióját demoralizáló gondolatainkon rájöhetünk néhány dologra. Először is, hogy egy magunk fajta, gimnázium befejezése felé tendáló diáknak, ez az élet rendje. Továbbá tudatosítanunk kell ennek fontosságát, mivel a „közpropaganda” híreszteléseivel ellentétben, miszerint az egyetem a bulik végeláthatatlan folyama, úgy gondolom, hogy tanulni sem lesz majd hátrány. Főleg, ha később valamit el is szeretnénk érni az életben. Itt válik nyilvánvalóvá egy újabb összefüggés, miszerint ha már tanulni is jó lenne, akkor nem ártana olyan irányt választana ami valójában érdekel is. Úgy gondolom, az egyetemi élettől való félelem fő forrása itt lakozik. Mivel 18 évesen kevés olyan ember van, akit megrendíthetetlenül tudja, hogy mi az ami érdekli és foglalkozni szeretne vele később is. Igy a bizonytalanabb fele a mai sikerorientált társadalom konvenciói alól nem kibújva szükségessét érzik egy-egy slágerszakra való jelentkezésnek. Ebből fakadóan az adott területek túltelitettek és olyan emberek veszik el a forrásokat, esetenként olyanok elől akiket az adott terület tényleg érdekel, akik különösebb kapcsolatot nem éreznek a tanult tárgy iránt. Ebből a tényből aztán több következtetést is levonhatunk (oktatási rendszer hibái, slágerszakok miért slágerszakok, stb..) de helyszűke miatt most maradjunk ennyiben.

            Vagyis annyiban, hogy minden végzőtársam azt a bizonyos szakot fogja tanulni ami őt szívből érdekli és nem fog foglalkozni azokkal a bizonyos konvenciókkal. Mivel csak akkor lehetünk boldogok ha az élet minden területén, szóval a munkánkban, tanulmányainkban, is ki tudunk teljesedni. Ezért azt mondom, ne szégyelljétek azt ami érdekel, legyen az szuahéli-finn tolmács szak vagy egyéb szokatlan irány. Te életedet pecsételi majd meg örökre, ha nem azt tanulod ami valóban boldoggá tesz!