Individualizmus

Hogy jutottunk el az ilyen szintű önimádatig és materializmusig? Addig, hogy az emberek nagy részének csak saját maga fontos és a közösségi érdek jelentősége egyenlő a nullával.

            Úgy gondolom a történelemben felfedezhetünk egy arra vonatkozó tendenciát, hogy hogy változtak az emberek prioritásai. Természetesen az ősidőkben még fajunk lelki, mentális élete nem volt olyan szinten, hogy a megélhetésen kívül más fontos dolgot látott volna. Tulajdonképpen túl élni is elég gond volt. Később a görög és a római időkben az egyén életben elért legnagyobb eredményének a politikai pályát tekintették, amelyet az állam demokratikus keretei között futhatott be. A despotizmust (ebből kifolyólag a nem közösségi gondolkodást, az önkényességet) teljes mértékben elitélte a klasszikus görög és római világ. Keresve se találnánk jobb példát ennek bizonyítására, mint az ókori hatalommegosztás gyakorlása, amely a klasszikus demokráciákban elméletileg teljesen kizárta egy diktátor uralkodását. Ennek ellenére tény és való, hogy az ókorban is rengeteget önnön érdek által vezérelt ember volt, például Marcus Licinus Crassus, aki a világtörténelem egyik leggazdagabb embere volt. Hatalmas vagyonát pedig elkobzásokkal, korrupcióval és különböző hatalmi, pénzszerzési praktikák alkalmazásával gyűjtötte össze. Ettől eltekintve az antik görög és római eszmények legfőbb megtestesítője az államférfi volt, aki a közösség érdekeit saját magáé elé helyezi.

            Viszont a római császárság és a kereszténység térhóditásával változott a helyzet, az emberek más ideálok felé fordultak. Ezt egy újabb rendkívül erős faktor, a vallás befolyásolta. A görög és a római köztársaság korában a hit teljesen más formát öltött, mint később. A régi időkben, az istenek, emberek alakját vették fel és emberi tulajdonságokkal voltak felruházva (halhatatlanságukat kivéve). Sokan voltak és mindegyik megtestesített egy-egy jellemet, fogalmat. Ezzel szemben Augustus idejétől kezdve a császárok körül egy bizonyos szinten vett személyi kultusz kezdett kialakulni. Istenként tekintettek rájuk, ők töltötték be a főpapi tisztséget, a Pontifex Maximust. Természetesen a birodalom lákóinak döntő többsége soha életében nem láthatta meg a császárt, de mégiscsak egy hús-vér entitásról van szó. A kereszténység megjelenésével azonban egy sokkal absztraktabb irányba fordult el az emberi gondolkodás és értékrend. Már nem egy embert, az elsőt az egyenlők között kellett imádni, hanem egy olykor szeszélyes de irgalmas, természetfeletti lényt, aki mindenhol ott van, mindent lát. Ez a fajta hit olyannyira erős volt, hogy a több száz évig fennálló császárkultuszt is megtörte.

Ekkor a társadalom nem lehetett individualista szemléletmódú. Viszont voltaképpen valamilyen értelemben, mindig is az volt, de az adott helyzet nem engedte felszínre törni az eféle törekvéseket. Az monoteizmus köré kiépített kultusz teljes mértékben egy absztrakt entitás szellemi tulajdonává tette az embereket. Nem a közösségé voltak, mint a klasszikus korban és nem is a saját indivídumuké, mint ma, hanem Istené. Ebből kifolyólag az uralkodó osztályok könnyen elkényelmesedhettek, mivel egy kitűnő eszköz volt a kezükben a befolyásolásra, mivel mindenki istenfélő volt. Pontosan ezért, mivel a vallás és a feudalizmus olyan jól megfért egymás mellett, nagyon sokáig nem is állt be számottevő változás az emberek felfogásában.

Félreértés ne essék, most nem a vallás mibenléte felett török pálcát, hanem az emberi gondolkodás egy részének fejlődését próbálom vizsgálni, és ehhez elengedhetetlen papírra vetnem a fentebb említett tényeket.

            Viszont a 14. század vége felé, a reneszánsz kor és a humanista filozófia megjelenésekor, az emberek individualista törekvései utat nyertek. De ez még nem az a fajta individualizmus volt, mint ami korunkban burjánzott el. Ennek ékes példája a machiavellista filozófia, amelyet Niccólo Machiavelli az Il Principe művében fejtett ki. Alapgondolata tulajdonképpen az, hogy a politikában a cél szentesíti az eszközt. Uralkodóideálja, Cesare Borgia, pedig cseppet sem a jóságos államférfi mintapéldája. Hiába, hogy a reneszánszt a görög kultúra újjászületésének tartják, ebben az egyben mindenképpen „fejlődött” az emberiség. Összehasonlíthatatlanul önzőbb és individualistább lett.

            A reneszánszt követte a barokk, az absztrakt ideál és hit visszaállitására tett grandiózus kísérlet, amely több kevesebb sikerrel járt. Viszont annak lecsengése után, szinte bombaként robbant az újabb emberközpontú, szentimentalista, racionalista koreszmény. A történelem távlatából rájöhetünk, hogy az individualizmus és a (nem absztrakt) egyén fontossága egyre gyakrabban tör felszínre. Ezt magyarázhatjuk például az egyre szélesebb műveltséggel és tudásanyaggal amelynek az emberiség évről évre birtokában van.

Ezért is komplex kérdés ma az individualizmus mibenléte. Mivel rengeteg információ és tudás birtokában lehetünk, az információáramlás korlátlan. Viszont a ciklikusságot is figyelembe véve, vajon most milyen ciklusban vagyunk? Véleményem szerint, most az individualizmus elburjánzását éljük. Vajon azért, mivel az előző század fele a kommunizmus jegyében telt itt nálunk közép-Európában? Ahol az embernek újfent a közösséget, a szociális érdeket kellett akarva-akaratlanul szem előtt tartania. Ebből felvetődik a kérdés, hogy mi a volt keleti blokk országai, aszinkronban vagyunk-e nyugathoz képest e téren? Nyilvánvalóan. De nem volt ez mindig igy? Dehogynem. Ebből kifolyólag megállapíthatjuk, hogy a globális trendeket mégha befolyásolja is valamilyen szinten a lokális helyzet, mégis valami más a mozgatórugója ennek a körforgásnak. Valami másban rejlik a megoldása annak, hogy miért váltakozik bizonyos időközönként, egyre gyakrabban, egy individualizmussal és közösségiséggel megbélyegzett szakasz. Vajon azért mivel, alaptermészete az embernek az egoizmus?

Viszont úgy gondolom, hogy az önzés korunkban hihetetlen méreteket ölt. Hideg, karrierista, materialista emberek a termékei. Leginkább ez a tendencia a fiatalok körében jellemző. A valódi, humánus értékrend teljes eltorzulása a jellemző. Nem rég láttam egy képet, amely azt hirdette, hogy segíts másokon, mert lehet a jövőben majd ők fognak segíteni neked. Miért kell azzal motiválni az embereket a mások iránti jótettre, hogy a jövőben majd profitálhatnak belőle? Vajon ez az egyetlen módja, hogy rávegyük a 21. század emberét a közösségi gondolkodásra?

Az elején említettem, hogy az ősemberek számára csak a megélhetés volt fontos, mivel absztrakt gondolkodásuk nem volt elég magas szinten. Úgy érzem, kezdünk visszatérni az alapokhoz, a materializmus egy olyan ősi formájához, amelyet a mai éretelmben vett érzéketlen és ösztönből cselekvő elődeink praktizáltak utoljára. Jó irány az e szintű eltompulás és értékrendünk ilyen mértékű elferdülése?

Továbbtanulás

            Úgy gondolom természetes az, hogy most felemás érzések kavarognak bennem. Az utóbbi nyolc évem idejének a felét itt töltöttem, nem csoda, hogy valamennyire megszerettem. Egy olyan kis védett ökoszisztéma ez, ahonnan félhetünk kilépni. De ebben a félelemben nyílvánvalóan benne van az az alapvető emberi tulajdonság, hogy tartunk a változástól és az ismeretlentől.Hiába hallottuk ezer meg ezer embertől, hogy az egyetemi évek a legszebbek. Valószínűleg igen, de kérdem én, életünk legkomfortosabb időszakát önként feladnánk-e bármiért? Azok az évek ezek amikor anyuci főz, mos, takarít, apuci fizet, intézkedik és a mi dolgunk csak az, hogy létezzünk. Természetesen olyan kötelességeket fel lehet itt hozni, mint a tanulás vagy éppen az időnkénti besegítés a házimunkába, de van egy olyan érzésem, hogy ez édes kevés ahhoz képest ami még ránk vár.

            Ez volt a dolog negatív oldala. De miért várhatja valaki az egyetemi életet? Miután átverekedtük magunkat saját féltő és az egyetemi élet vízióját demoralizáló gondolatainkon rájöhetünk néhány dologra. Először is, hogy egy magunk fajta, gimnázium befejezése felé tendáló diáknak, ez az élet rendje. Továbbá tudatosítanunk kell ennek fontosságát, mivel a „közpropaganda” híreszteléseivel ellentétben, miszerint az egyetem a bulik végeláthatatlan folyama, úgy gondolom, hogy tanulni sem lesz majd hátrány. Főleg, ha később valamit el is szeretnénk érni az életben. Itt válik nyilvánvalóvá egy újabb összefüggés, miszerint ha már tanulni is jó lenne, akkor nem ártana olyan irányt választana ami valójában érdekel is. Úgy gondolom, az egyetemi élettől való félelem fő forrása itt lakozik. Mivel 18 évesen kevés olyan ember van, akit megrendíthetetlenül tudja, hogy mi az ami érdekli és foglalkozni szeretne vele később is. Igy a bizonytalanabb fele a mai sikerorientált társadalom konvenciói alól nem kibújva szükségessét érzik egy-egy slágerszakra való jelentkezésnek. Ebből fakadóan az adott területek túltelitettek és olyan emberek veszik el a forrásokat, esetenként olyanok elől akiket az adott terület tényleg érdekel, akik különösebb kapcsolatot nem éreznek a tanult tárgy iránt. Ebből a tényből aztán több következtetést is levonhatunk (oktatási rendszer hibái, slágerszakok miért slágerszakok, stb..) de helyszűke miatt most maradjunk ennyiben.

            Vagyis annyiban, hogy minden végzőtársam azt a bizonyos szakot fogja tanulni ami őt szívből érdekli és nem fog foglalkozni azokkal a bizonyos konvenciókkal. Mivel csak akkor lehetünk boldogok ha az élet minden területén, szóval a munkánkban, tanulmányainkban, is ki tudunk teljesedni. Ezért azt mondom, ne szégyelljétek azt ami érdekel, legyen az szuahéli-finn tolmács szak vagy egyéb szokatlan irány. Te életedet pecsételi majd meg örökre, ha nem azt tanulod ami valóban boldoggá tesz!

A kultúrális hagyaték fogalmáról

Mi is az a kultúrális hagyaték? Jómagam ezzel a fogalommal Malcolm Gladwell Outliers című könyvében ismerkedtem meg. A mű tartalmazott egy tanulmányt arról, hogy az Egyesült Államok középső részén élő emberek miért lobbanékonyabbak, mint például nyugati társaik. De leginkább talán a kínai és európai szemléletmód szembeállitásával lehet szemléltetni ennek a jelentőségét. Ez tulajdonképpen egy olyan dolog, fogalom, amely mélyen bennünk van, nem kerülhetjük el a ránk gyakorolt hatásának megnyilvánulását, mivel ettől van olyan természetünk, öntudatunk amilyen. A rizstermelő és a klasszikus feudális országokhoz visszatérve. Mint tudjuk Kína emberemlékezet óta rizst termelt, ez a fajta gazdálkodás kis területen történik de rengeteg munkát és odafigyelést igényel egész évben. Ezzel ellentétben az európai földművelés felosztható tavaszi, nyári és őszi munkákra valamint a télre amelyet túl kellett élni. Gyakran ezt úgy oldották meg környékünkön, hogy a téli hónapokra szinte hibernálták magukat a jobbágyok, ezzel elérve, hogy minél kevesebbet fogyasszanak, ergó kibírják tavaszig, mire újra lesz elemózsia.

Máris szembetűnik az első szignifikáns különbség, hogy ázsiában folyamatosan keményen kellett dolgozni míg itt szinte elengedhetetlen volt ez a buta tettelenségbe merülés.

            A második jelentős összefüggés is a munkával kapcsolatban válik nyilvánvalóvá. A rizstermelés sikere attól függött, hogy mennyit dolgoztak vele, ezzel szemben a nagy területeken történő ineffektív, európai termelési mód nagyban az időjárásai kegyeit kellett, hogy lesse. Ebből kifolyólag alakultak ki olyan szólások, mint például, hogy „ha Isten is úgy akarja”. Miközben kínában hasonló helyzetben azt mondják, hogy „Aki az év 360 napján hajnalhasadás előtt kel, megeteti a családját”. Érezhető a különbség a két mondásban, és a mai napig az emberek mentalitásában, vagyis, hogy Ázsiában már ősidők óta erős kapcsolatot húztak a kemény munkával és a sikerrel.

            Kína említése révén mindenkinek szorgos, szürke emberek jutnak eszébe akiknek a munkájuk szinte szent. A nyugati kultúra mai fia pedig szintén hajlamos a fentiek akaratára hagyatkozni ahelyett, hogy esetleg tenne érte.

            Ebben rejlik a kultúrális hagyaték fogalma. Tulajdonképpen egy a régmúltban gyökeredző, évszázadokig jellemző szokás/életforma megnyilvánulása a mai jellemünkben. Bár ez lehet viszonylag rövid ideig tartó de intenzív is(mint például a kommunizmus évei régiónkban). Az ilyen szintúgy rányomja bélyegét egy nemzet/történelmi régió létére.

Tudomány és technika évszázada, a mi évszázadunk?

Információáramlás, internet, mindent behálózó rádióhullámok, demokrácia, kapitalizmus, szólásszabadság, államtitkok felfedése, facebook, génsebészet, Európai Únió. Ezeknek köszönhetően kevésbé vagyunk sebezhetőek és befolyásolhatóak. Vagy mégse?

            A józan ész azt diktálná, hogy az információáramlás révén az ember teljességgel tisztában van az őt körülvevő világgal, azzal, hogy mi,miért és hogyan történik. Ez lehet, hogy így van. De egy másik aspektusból szemlélve rájövünk, hogy ez a rengeteg vívmány egyre több és több eszközt ad a minket, fogyasztókat befolyásolni kívánó állami szervek, multinacionális cégek kezébe. Kell e tökéletesebb reklámfelület a Facebooknál és a Twitternél? Kell jobb takaró a jogi és erkölcsi támadások ellen, mint a szólásszabadság?

            Valljuk be,hogy a márkák bűvöletében élünk, akaratunk ellenére. Ahogy körülnézek, innen a helyemről, több márkát látok, mint amennyit egy száz éve élt tizenéves láthatott, talán egész életében. Félelmetes-e ez vagy csak a globális kereskedelem egyik megnyugtató vívmánya? Vívmány-e, hogy a jóléti társadalmak által már elért fásultság felé haladunk, mi itt Közép-Európa szívében, a fogyasztói társadalom apródjaként? Mi akik még szinte csecsemőkorban vagyunk, demokráciát és piacgazdaságot tekintve. Észre kell vennünk, hogy, talán ennek is köszönhetően emberi, erkölcsi mivoltunkban már bölcs aggastyánként tekintünk nyugati társainkra. Ennek egyik eredendő forrása az, hogy nem hiszünk vakon a multik propagandájának. Talán pontosan a 40 év kemény kommunizmus tette ezt velünk, de az biztos, hogy nem csak szüleinkben, hanem bennünk, tizenévesekben is megvan ez a mentalitás. Ez a megalkuvást nemtűrően csak a saját igazunkban való bízás tesz minket a fogyasztói társadalom fekete bárányaivá és egyben azokká akik majd előre viszik azt, bár megbecsülést csak akkor kapván amikor a világ felocsúdik apátiájából. Mivel még mi erkölcsi burkunban élve, világraszóló találmányokat fedezünk fel, addig, kevésbé humánus, profithajhász, fogyasztói társadalmat és annak mentalitását jól ismerő nemzetek fiai lesznek képesek csak majd azt eladni és elfogadtatni a világ nagyobbik felével.

            Ebből kifolyólag, ha a 21. század a tudás és a technika évszázada, akkor ez a mi évszázadunk. Ha pusztán a tudomány, és a tiszta, feddhetetlen technikára gondolunk. Viszont, ha a konzumens elektronika termékeire, amelyeket olyan vállalatok képviselnek mint az Apple vagy épp a Samsung, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy megrekedtünk. Nyílvánvaló az, hogy az évekkel ezelőtt feltalált, újra és újra más köntösbe öltöztetett vívmányok előnyeinek minél jobban való kihasználása nem a mi asztalunk. Nem az, mivel azt az identitásunkból fakadó erkölcsösség nem engedi. Ez természetesen nem tudatos, ki ne akarna pénzt keresni ha lehetséges? Viszont, nálunk, ez tudat alatt jelentkezik. Mint oly sok másik népnél az adott mentalitása. Például az ázsiai népeknél a szorgalom, amely rizstermelő múltjukból fakad. Nekünk, mint már említettem ez egy későbbi hagyatékunk, viszont annál élénkebb

            Itt érkeztünk el az összefüggések összekapcsolásához, mivel tudjuk, hogy a pénz mozgat mindent, ezért a jóléti társadalmak mozgatnak mindent, köztünk minket és tudósainkat is. Akik ha valamire való környezetben akarnak dolgozni, hogy tényleg letegyék a névjegyüket, székhelyüket, tehetségükkel együtt átteszik Nagy-Britanniába, Németországba, Egyesült Államokba, stb. Mentális tőkénket lopják. És, hogy mit tudnák ez ellen tenni? Véleményem szerint a legnagyobb erőfeszítéseink is kudarcba fulladnának a kommunizmus éveiből ránkmaradt hagyatékunk miatt, hogy nem tudjuk kezelni a fogyasztókat, ergó nem tudunk elég pénzt előteremteni, ahhoz, hogy a világ elitjébe tartozó tudósainkat itt tartsuk. Nézzük csak meg a magyar Nobel-díjasokat, egytől egyig, mindannyian külföldi segítséggel tudták elérni amit elértek. És ha megnézzük, hogy ez nem csak a kommunizmus éveiben mutatkozó tendencia akkor, rájövünk, hogy eleve mindig is el voltunk maradva a tőkés fejlődésben.A tényeket összegezve rájöhetünk, hogy csak akkor lesz ez a tényleges, a tiszta tudomány és technika évszázada, ha a magunkfajta népek, amelyek megfelelő oktatási háttérrel, erkölcsökkel és tehetséggel rendelkeznek, nem adják be derekukat a jóléti társadalmak igényeinek jól jövedelmező kielégítésének. Gondolok itt arra, hogy matematikusaink nem mennek el a Microsofthoz, mérnökeink nem állnak a BMW szolgálatába és tehetséges közgazdászaink nem ölik bórkerkedésbe tehetségüket.

            Szerencsére itt Közép-Európában ez a tendencia még nem annyira jelentős, hogy ne tegye csábítóvá a tudományos pályát. Ellenben Ázsiában és nyugaton, ahol egyetlen cél létezik, mindenki szeme előtt, amely a lehető legindividualistább, a személyes jólét. Ennek ékes példája a jótékonykodás amely az Egyesült Államokban megy. Először jómagam is csodálkozva figyeltem a híreket, hogy amerikai fiatalok, hol és milyen méretekben csinálnak karitatív tevékenységet. Viszont később rájöttem ennek okára. A középiskolás korban lévő amerikai tinédzsernek, kötelező jótékonykodnia, hogy ha egy jó egyetemre akar bekerülni. Meggyőződés híján, saját boldogulásukat tartják szem előtt, amikor éhező kisgyerekeknek segítenek. Kétség kívül ügyes húzás az állam részéről a jótékonykodás elterjesztése végett, de ez is mutatja, hogy mennyire individualista a fogyasztói társadalom, másnak is csupán azért segít, hogy neki jó legyen.

            Az tény, hogy a tudomány és technika évszázada lesz, már csak az a kérdés, hogy fejlődés is lesz vagy csak változás. Az, hogy a valódi tudomány és technika évszázada lesz amely előbbre viszi az emberiséget, vagy a fogyasztói elektronika újabb bummjának lehetünk majd tanúi. Őszintén remélem, hogy az emberek nem felejtik el, hogy mik az igazi értékek és megacélozzák magukat az erőteljes befolyásoló kampányokkal szemben, annak érdekében, hogy együtt vihessük előre a világot, a valódi tudomány évszázadában.