Van-e egyáltalán Közép-Európa? Nyilvánvalóan földrajzilag körül tudunk határolni egy ilyen területet, több mérés is készült, van amelyik szerint Szlovákiában van az európai kontinens közepe, egy másik Magyarországra teszi ezt a pontot, míg egy harmadik eredmény Észtországot jelöli meg. De kérdem én, eszmeileg, gondolkodásmódot tekintve, létezik-e Közép-Európa?
Erre a kérdésre több módon lehetne válaszolni, azonban ez egyértelműen attól függ, hogy honnan vizsgáljuk. Először is említhetnénk azt a rengetegszer hangoztatott álláspontot, miszerint a kommunizmus által kettévágott Európában nincs Közép-Európa, mivel csak kelet és nyugat volt és van.Tulajdonképpen valahogy így is van ez a mai napig.
E mellett egy tipikusan magyar aspektusból nézve újfent állíthatnánk, hogy nincs Közép-Európa, mindössze az angolszász-germán-latin eszmevilág és a szláv nép találkozása, amelynek közében ott fekszik Magyarország. Ezt az állítást kulturális szempontból megvizsgálva rájöhetünk, hogy ez sem Közép-Európa. Miért? Milyennek kell lennie egy olyan dolognak, ami valaminek a közepe? Nézzük meg a középértékeket, mint például a medián vagy az átlag! Ezeknek mind az a funkciója, hogy a lehető legtömörebben kifejezzék mindazt, amit az adott számsor, vagy számokkal jellemzett tények, emberek jelentenek. Véleményem szerint ezek a fogalmak a legtöbb ember fejében úgy képeződnek le, mintha valamiféle konszenzust testesítenének meg. Igy Magyarországnak is ilyennek kellene lennie. És ilyen is volt. Gondoljunk csak bele, hogy Magyarország Európa történelmében mindig is az volt, ahol a kelet és nyugat kulturális különbségei mérséklődve jelentek meg, mindig két nagy kultúra között őrlődött. Tán ezért is alakult ki itt, a történelmi Magyarországon és annak közvetlen közelében, a valódi Közép-Európában, egy, még a mai napig érezhető, sajátos, talán a balkánihoz hasonlatos identitás. A közép-európai identitás.
Már egy előző postomban rámutattam a nyugat fásultságára és arra, hogy a tágabban vett környékünkön fellelhető virtus különös erénye a közép-európai embernek. De kezdjük a gondolkodást egy távolabbi perspektívából.
Európaiság. Ez a fogalom megfoghatatlanságában semmiben sem különbözik a hasonló pátoszú szavaktól. Továbbá megkockáztatom, hogy az emberek hatalmas százaléka legyint ennek a kifejezésnek a hallatán, úgy gondolják, hogy ez egy újabb üres, magasztos szó a felsőbb rétegek sznobériájának kiszolgálása céljából. Véleményem szerint ez a hozzáállás nem fakad másból, mint tájékozatlanságból és tapasztalatlanságból. Úgy gondolom, hogy az az ember, aki akár csak egyszer is eltöltött legalább egy hetet Európán kívül egy, a miénktől jóval különböző kultúrában, és tapasztalta az attitűd- és percepcióbeli különbségeket, semmiképpen sem vonja kétségbe ennek az identitást, értékrendet és kölcsönösséget jelentő fogalomnak a mibenlétét. Mivel ez - természetesen - egy értékrend, méghozzá olyan, amely rendkívüli módon meghatározza minden egyes ember életét, aki az európai kontinensen született. Eredetének kérdése nyilván sokkal komplexebb, bár alapvetően az antik és a keresztény értékekre vezethető vissza. Akár erre is vonatkozhat a jól ismert eszmetörténeti következtetés, miszerint mindannyian Platón fejéből ugrottunk ki, bár a képet tovább lehet árnyalni, ami megfelelően összefoglalja, mennyire mélyen van az európaiság kulturális hagyatékának gyökere.
Most viszont helyezzük ebbe a kontextusba a nyugati, a keleti, illetve a közép-európai identitást. Ahogy azt már korábban leírtam, a nyugati, határozottan jóléti társadalom mára már elvesztette küzdőszellemét és teljes mértékben kezd elmélyülni fásultságában. Természetesen más hatások is közrejátszottak ebben, viszont egyértelmű, hogy a több évszázados töretlen ideológiai stabilitás vezetett ide (természetesen a náci Németország illetve Olaszország kivételnek tekinthető). Mit értek ez alatt? Ha szemügyre vesszük Nyugat-Európa országait, evidenssé válik, hogy a történelem során egyikben sem alakult ki egy olyan módszeresen felépített, az élet minden területére kiterjedő, hosszú évtizedekig tartó, totalitárius diktatúra mint amely a kommunizmus címszó alatt futó, jólétet, egyenlőséget és igazságosságot szavatolni hivatott marxi eszme orosz szájízre szabott, torz változata volt. Úgy gondolom, hogy ez a hajdani keleti blokk országaiban jelentős ferdülést idézett elő az emberek gondolkodásában, ugyanakkor Nyugat-Európa, igaz, világháborúkkal tarkított történelme, nem tartogatott ilyesfajta sokkokat népének. Azonban, egyértelműen téves lenne levonni azt a következtetést, hogy csak és kizárólag a kommunizmus évei tehetnek a keletet és nyugatot elválasztó kulturális üvegfalról. Alapvető különbségeket vehetünk észre már a középkorban. Ez természetesen a római, illetve keresztény hatással magyarázható. Mindent összevetve azonban megállapíthatjuk, hogy a nyugat-európai identitást az ideológiai stabilitás és az évszázadokon át a kontinensen, illetve alkalmanként a világban betöltött vezető szerep jellemezte. Amint látjuk, könnyen lehetséges, hogy egy ilyen hosszú időszak alatt az adott nép tagjai belekényelmesednek a helyzetükbe, ami napjainkra a valósággal kapcsolatos fásultságba csapott át.
Ezzel szemben a Kelet a maga értelmében, miért Kelet? Miért pejoratív kifejezés az, hogy Kelet-Európa? Miért harcolunk az ellen mi magyarok is, ha néha egy angol barátunk "Eastern-Europe"-ként hivatkozik Magyarország elhelyezkedésére?
A Nyugatról megfogalmazottakkal nem szöges, viszont határozott ellentétben áll az, amit Kelet-Európáról állíthatunk. Csak, hogy a kommunizmussal kezdjem. Mi fészkelődött be az emberek legmélyebb valójába a proletárdiktatúra elemeiből? Mi a legjellemzőbb "hagyatéka" a kommunizmusnak? Véleményem szerint a paternalisztikus államkép. Természetesen az európaiságnak része, hogy egy tőlünk feljebbvalónak ítélt hatalomtól tesszük magunkat függővé, legyen az a császár, Isten vagy az állam. Az előző rezsimben Isten "nem lévén", az európaiságától azért teljes mértékben meg nem fosztott embernek létszükséglete volt, hogy megtalálja azt a csalhatatlan hatalmat, amelytől függhet. Egy kétség kívül jól pozicionált lépéssel a vezető réteg szinte tálcán kínálta, megjegyzem, a választás illúzióját fenn sem tartva, a "megoldást" a népnek. Tessék, az állam. Az állam elvesz és eloszt, igazságosan, egyenlően, akár egy istenség.
Holott a '89-es forradalmi hullám után a vallás újra elfogadottá vált (hozzáteszem sok országban a vallás mozgatta a forradalmárok legnagyobb részét, ilyen volt Szlovákia, illetve Lengyelország is), már határozottan kijelenthetjük, hogy nem bírt és bír a mai napig olyan befolyással, hogy kiölje az emberekből a paternalisztikus államképet. Igy a mai napig a posztkommunista Kelet-Európában a proletárdiktatúra ezen hatása erőteljesen érezhető. Nem beszélve arról, hogy a totalitárius időkben megerősődött osztály a mai napig az országok vezető elitjéhez tartozik. Fejétől bűzlik a hal. Hogy várhatnánk, hogy az emberek máshogy gondolkozzanak, hogyha a vezetőik még mindig, ennyi év után sem adnak rá egyértelműen lehetőséget?
Ha azonban kicsit távolabbra nézünk vissza a történelemben, akkor is azzal szembesülünk, hogy Kelet-Európa mindig követte a Nyugatot. Elég belegondolni abba, hogy az értékrendet alapvetően mely nemzetektől igyekeztünk átvenni a múltban, továbbá, hogy a vallásunk honnan jött. Feltétele volt az újonnan alakult európai nemzetek túlélésének az, hogy felvegyék a kereszténységet. Azt a kereszténységet, amelyet a Nyugat addigra már évszázadok óta gyakorolt.
Viszont, minél keletebbre nézünk, annál inkább szembesülünk azzal a bizonyos virtussal, amely sajnos némi rendezetlenséggel és anarchisztikus hajlamokkal párosul. Elég megnéznünk a papíron demokratikus Oroszország vagy Ukrajna mai helyzetét, az itt élő emberek viselkedésformáit. A hencegés, a bizonyítani vágyás, amire talán a legtalálóbb szó a kelet-szlovákiai nyelvjárásból származó virtuskodás. Mindeközben a mellüket verő oligarchák és a mesés vagyonok mellett egyértelmű, hogy milyen hatalmas problémák feszülnek ezekben az országokban. De kérdem én, valós problémák ezek? Vagy annak az eredménye, hogy egy olyan értékrendet és normarendszert akar a világ ráerőltetni ezekre az országokra, amely - nemes egyszerűséggel - nem konzisztens az ő kulturális hagyatékukkal? Természetesen nem lehet ezt sem egyértelműen kijelenteni, viszont meggyőződésem, hogy mindkét tényező jelentősen közrejátszik abban, hogy a Nyugat képtelen sallangementesen megérteni a Keletet.
A fent megfogalmazott Kelet és Nyugat képe egyértelműen a kommunizmus által ideológiailag mindössze két részre osztott Európát szemlélteti. Hol van itt Közép-Európa helye?
Közép-Európa az a hely, ahol a két nagy kulturális "pressure group" ütközése megtörténik, ennek következtében viszont nem csak egy finom átmenet képződik, hanem valami igazán sajátos. Valami, amit közép-európai identitásnak nevezhetünk. Ennek alkotóelemei a kis területen megjelenő mérsékelt multikulturalitás, az itt található országok (alapvetően ezek Csehország, Magyarország, Szlovákia és esetleg Lengyelország, de egyértelműen nem lehet országhatárokra alapozva meghúzni ennek a régiónak a határait) arányaiban kis területéből, hasonló gazdasági fejlettségéből és rendkívüli módon, szorosan összefonódott történelméből fakad.
Az említett tulajdonságok miatt valahogy testvéreknek érezzük egymást Európában, sőt a nagyvilágban. A történelem folyamán sosem töltött be egyik közép-európai ország sem vezető pozíciót, általában mindig a világpolitika utórengéseinek áldozatai voltunk. Ennek bizonyításaképpen elég ha megvizsgáljuk a 20. századi történelmet.
Természetesen az adott népeken belül még inkább szóródik az adott identitás kérdése, viszont nemes egyszerűséggel kijelenthetjük, hogy a közép-európai népek sorsközössége az, aminek közelebb kell hoznia bennünket egymáshoz. Hiába szeretnénk teljesen a nyugathoz vagy a kelethez tartozni, mindig hibridek maradunk, ők sem fognak minket befogadni és mi sem fogjuk teljes mértékben átvenni az ő értékrendjüket. Pontosan ezért kellene nagyobb hangsúlyt fektetni a V4-ek együttműködésére. Ez a szövetség a megfelelő kezdet. Azonban az adott népek, a szlovák, a magyar, a cseh és a lengyel nép kohéziójához sokkal több kell. Elsősorban a közép-európaiság mellett őszintén elkötelezett politikai elit. Továbbá az, hogy az emberek felismerjék önmagukban ezt a sorsközösséget, azt, hogy a szomszédos ország népéhez nem ellenséges viszony, hanem a népek között elképzelhető legszorosabb kapcsolat fűzi, a kölcsönös identitás. Valami, ami a lelkünk legmélyén hat viselkedésformáinkra. Erre rárakódva természetesen minden nemzet népének identitása különbözik, viszont az ősformát kell felfedeznünk magunkban. Ha ez nem történik meg, akkor a bármely államok közötti multilaterális szövetség teljesen fölösleges.
Véleményem szerint mi, közép-európaiak tehetünk egyedül azért, hogy ezt az európaiság és a nemzeti identitás közötti kölcsönösséget felfedezzük magunkban, valahol az énünk mély rétegeiben. Nemes egyszerűséggel azért, mivel más ezt nem értheti meg ezen a Földön!
Már egy előző postomban rámutattam a nyugat fásultságára és arra, hogy a tágabban vett környékünkön fellelhető virtus különös erénye a közép-európai embernek. De kezdjük a gondolkodást egy távolabbi perspektívából.
Európaiság. Ez a fogalom megfoghatatlanságában semmiben sem különbözik a hasonló pátoszú szavaktól. Továbbá megkockáztatom, hogy az emberek hatalmas százaléka legyint ennek a kifejezésnek a hallatán, úgy gondolják, hogy ez egy újabb üres, magasztos szó a felsőbb rétegek sznobériájának kiszolgálása céljából. Véleményem szerint ez a hozzáállás nem fakad másból, mint tájékozatlanságból és tapasztalatlanságból. Úgy gondolom, hogy az az ember, aki akár csak egyszer is eltöltött legalább egy hetet Európán kívül egy, a miénktől jóval különböző kultúrában, és tapasztalta az attitűd- és percepcióbeli különbségeket, semmiképpen sem vonja kétségbe ennek az identitást, értékrendet és kölcsönösséget jelentő fogalomnak a mibenlétét. Mivel ez - természetesen - egy értékrend, méghozzá olyan, amely rendkívüli módon meghatározza minden egyes ember életét, aki az európai kontinensen született. Eredetének kérdése nyilván sokkal komplexebb, bár alapvetően az antik és a keresztény értékekre vezethető vissza. Akár erre is vonatkozhat a jól ismert eszmetörténeti következtetés, miszerint mindannyian Platón fejéből ugrottunk ki, bár a képet tovább lehet árnyalni, ami megfelelően összefoglalja, mennyire mélyen van az európaiság kulturális hagyatékának gyökere.
Most viszont helyezzük ebbe a kontextusba a nyugati, a keleti, illetve a közép-európai identitást. Ahogy azt már korábban leírtam, a nyugati, határozottan jóléti társadalom mára már elvesztette küzdőszellemét és teljes mértékben kezd elmélyülni fásultságában. Természetesen más hatások is közrejátszottak ebben, viszont egyértelmű, hogy a több évszázados töretlen ideológiai stabilitás vezetett ide (természetesen a náci Németország illetve Olaszország kivételnek tekinthető). Mit értek ez alatt? Ha szemügyre vesszük Nyugat-Európa országait, evidenssé válik, hogy a történelem során egyikben sem alakult ki egy olyan módszeresen felépített, az élet minden területére kiterjedő, hosszú évtizedekig tartó, totalitárius diktatúra mint amely a kommunizmus címszó alatt futó, jólétet, egyenlőséget és igazságosságot szavatolni hivatott marxi eszme orosz szájízre szabott, torz változata volt. Úgy gondolom, hogy ez a hajdani keleti blokk országaiban jelentős ferdülést idézett elő az emberek gondolkodásában, ugyanakkor Nyugat-Európa, igaz, világháborúkkal tarkított történelme, nem tartogatott ilyesfajta sokkokat népének. Azonban, egyértelműen téves lenne levonni azt a következtetést, hogy csak és kizárólag a kommunizmus évei tehetnek a keletet és nyugatot elválasztó kulturális üvegfalról. Alapvető különbségeket vehetünk észre már a középkorban. Ez természetesen a római, illetve keresztény hatással magyarázható. Mindent összevetve azonban megállapíthatjuk, hogy a nyugat-európai identitást az ideológiai stabilitás és az évszázadokon át a kontinensen, illetve alkalmanként a világban betöltött vezető szerep jellemezte. Amint látjuk, könnyen lehetséges, hogy egy ilyen hosszú időszak alatt az adott nép tagjai belekényelmesednek a helyzetükbe, ami napjainkra a valósággal kapcsolatos fásultságba csapott át.
Ezzel szemben a Kelet a maga értelmében, miért Kelet? Miért pejoratív kifejezés az, hogy Kelet-Európa? Miért harcolunk az ellen mi magyarok is, ha néha egy angol barátunk "Eastern-Europe"-ként hivatkozik Magyarország elhelyezkedésére?
A Nyugatról megfogalmazottakkal nem szöges, viszont határozott ellentétben áll az, amit Kelet-Európáról állíthatunk. Csak, hogy a kommunizmussal kezdjem. Mi fészkelődött be az emberek legmélyebb valójába a proletárdiktatúra elemeiből? Mi a legjellemzőbb "hagyatéka" a kommunizmusnak? Véleményem szerint a paternalisztikus államkép. Természetesen az európaiságnak része, hogy egy tőlünk feljebbvalónak ítélt hatalomtól tesszük magunkat függővé, legyen az a császár, Isten vagy az állam. Az előző rezsimben Isten "nem lévén", az európaiságától azért teljes mértékben meg nem fosztott embernek létszükséglete volt, hogy megtalálja azt a csalhatatlan hatalmat, amelytől függhet. Egy kétség kívül jól pozicionált lépéssel a vezető réteg szinte tálcán kínálta, megjegyzem, a választás illúzióját fenn sem tartva, a "megoldást" a népnek. Tessék, az állam. Az állam elvesz és eloszt, igazságosan, egyenlően, akár egy istenség.
Holott a '89-es forradalmi hullám után a vallás újra elfogadottá vált (hozzáteszem sok országban a vallás mozgatta a forradalmárok legnagyobb részét, ilyen volt Szlovákia, illetve Lengyelország is), már határozottan kijelenthetjük, hogy nem bírt és bír a mai napig olyan befolyással, hogy kiölje az emberekből a paternalisztikus államképet. Igy a mai napig a posztkommunista Kelet-Európában a proletárdiktatúra ezen hatása erőteljesen érezhető. Nem beszélve arról, hogy a totalitárius időkben megerősődött osztály a mai napig az országok vezető elitjéhez tartozik. Fejétől bűzlik a hal. Hogy várhatnánk, hogy az emberek máshogy gondolkozzanak, hogyha a vezetőik még mindig, ennyi év után sem adnak rá egyértelműen lehetőséget?
Ha azonban kicsit távolabbra nézünk vissza a történelemben, akkor is azzal szembesülünk, hogy Kelet-Európa mindig követte a Nyugatot. Elég belegondolni abba, hogy az értékrendet alapvetően mely nemzetektől igyekeztünk átvenni a múltban, továbbá, hogy a vallásunk honnan jött. Feltétele volt az újonnan alakult európai nemzetek túlélésének az, hogy felvegyék a kereszténységet. Azt a kereszténységet, amelyet a Nyugat addigra már évszázadok óta gyakorolt.
Viszont, minél keletebbre nézünk, annál inkább szembesülünk azzal a bizonyos virtussal, amely sajnos némi rendezetlenséggel és anarchisztikus hajlamokkal párosul. Elég megnéznünk a papíron demokratikus Oroszország vagy Ukrajna mai helyzetét, az itt élő emberek viselkedésformáit. A hencegés, a bizonyítani vágyás, amire talán a legtalálóbb szó a kelet-szlovákiai nyelvjárásból származó virtuskodás. Mindeközben a mellüket verő oligarchák és a mesés vagyonok mellett egyértelmű, hogy milyen hatalmas problémák feszülnek ezekben az országokban. De kérdem én, valós problémák ezek? Vagy annak az eredménye, hogy egy olyan értékrendet és normarendszert akar a világ ráerőltetni ezekre az országokra, amely - nemes egyszerűséggel - nem konzisztens az ő kulturális hagyatékukkal? Természetesen nem lehet ezt sem egyértelműen kijelenteni, viszont meggyőződésem, hogy mindkét tényező jelentősen közrejátszik abban, hogy a Nyugat képtelen sallangementesen megérteni a Keletet.
A fent megfogalmazott Kelet és Nyugat képe egyértelműen a kommunizmus által ideológiailag mindössze két részre osztott Európát szemlélteti. Hol van itt Közép-Európa helye?
Közép-Európa az a hely, ahol a két nagy kulturális "pressure group" ütközése megtörténik, ennek következtében viszont nem csak egy finom átmenet képződik, hanem valami igazán sajátos. Valami, amit közép-európai identitásnak nevezhetünk. Ennek alkotóelemei a kis területen megjelenő mérsékelt multikulturalitás, az itt található országok (alapvetően ezek Csehország, Magyarország, Szlovákia és esetleg Lengyelország, de egyértelműen nem lehet országhatárokra alapozva meghúzni ennek a régiónak a határait) arányaiban kis területéből, hasonló gazdasági fejlettségéből és rendkívüli módon, szorosan összefonódott történelméből fakad.
Az említett tulajdonságok miatt valahogy testvéreknek érezzük egymást Európában, sőt a nagyvilágban. A történelem folyamán sosem töltött be egyik közép-európai ország sem vezető pozíciót, általában mindig a világpolitika utórengéseinek áldozatai voltunk. Ennek bizonyításaképpen elég ha megvizsgáljuk a 20. századi történelmet.
Természetesen az adott népeken belül még inkább szóródik az adott identitás kérdése, viszont nemes egyszerűséggel kijelenthetjük, hogy a közép-európai népek sorsközössége az, aminek közelebb kell hoznia bennünket egymáshoz. Hiába szeretnénk teljesen a nyugathoz vagy a kelethez tartozni, mindig hibridek maradunk, ők sem fognak minket befogadni és mi sem fogjuk teljes mértékben átvenni az ő értékrendjüket. Pontosan ezért kellene nagyobb hangsúlyt fektetni a V4-ek együttműködésére. Ez a szövetség a megfelelő kezdet. Azonban az adott népek, a szlovák, a magyar, a cseh és a lengyel nép kohéziójához sokkal több kell. Elsősorban a közép-európaiság mellett őszintén elkötelezett politikai elit. Továbbá az, hogy az emberek felismerjék önmagukban ezt a sorsközösséget, azt, hogy a szomszédos ország népéhez nem ellenséges viszony, hanem a népek között elképzelhető legszorosabb kapcsolat fűzi, a kölcsönös identitás. Valami, ami a lelkünk legmélyén hat viselkedésformáinkra. Erre rárakódva természetesen minden nemzet népének identitása különbözik, viszont az ősformát kell felfedeznünk magunkban. Ha ez nem történik meg, akkor a bármely államok közötti multilaterális szövetség teljesen fölösleges.
Véleményem szerint mi, közép-európaiak tehetünk egyedül azért, hogy ezt az európaiság és a nemzeti identitás közötti kölcsönösséget felfedezzük magunkban, valahol az énünk mély rétegeiben. Nemes egyszerűséggel azért, mivel más ezt nem értheti meg ezen a Földön!
P.S: Ha úgy érzed, vitakoznál vele, kérlek, írj egy hozzászólást!
