Valami
hiányzik. Valami hiányzik belőlünk, abból, amilyenek vagyunk, vagy inkább
amilyeneknek lennünk kellene. Sőt, abból, amilyenek voltunk. Abból, amilyen a közösségünk
volt valaha. Mivel, ugyebár, mi magyarok voltunk. Igen, ma is magyarul
beszélünk (többé kevésbé), magyar iskolába íratjuk a gyermekeinket (többnyire),
igyekszünk nem asszimilálódni, megőrizni hagyományainkat. De valami mégis más.
„Magyarnak
lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás!” (Márai Sándor)
Mégis, milyen ez a magatartás? Gondolkodjunk
el rajta! Sok esetben ez a magatartás volt, ami nemzetünket megannyi helyzetben
kisegítette. Az a bizonyos virtus, szenvedély és sokszor vakmerőség. Nyilván,
ha megnézzük például Himnuszunkat, vagy a forradalom után íródott versek
többségét, a letargia és a keserűség árad belőlük. Azonban ez teljesen
természetes egy elfojtott szabadságharcot követően. Viszont a magyarokat mindig
a virtusuk és a szenvedélyük vitte előre, sosem a kimértségük, precizitásuk és
fegyelmük, mint például a német nemzetet. De semmiképpen sem a közöny, a mentális állapotok legundorítóbbika. Természetesen
nem az önnön érdekeinkkel szemben fennálló közömbösségre gondolok, hisz - ne is
tagadjuk – annak nem is lenne értelme, hisz általában racionálisan cselekszünk,
igyekszünk a szűkös erőforrásokból a lehető legmagasabb szintű személyes jólétet megteremteni, vagyis zsigerből
mindannyian önérdekkövetőek vagyunk. Pontosan ezért, amikor egy szervezet, párt
vagy bármiféle szerveződés, amely a közösségi létünk javításának álarca mögé
bújva, saját, önnön érdekét szem előtt tartva, ezt az emberek lelke mélyén
feszülő húrt pendíti meg, akkor ösztönünkből fakadóan védtelenné válhatunk. Igen,
válhatunk, nem muszáj így történnie, annak
ellenére, hogy – a fentebb leírtak alapján - alapvetően önérdekkövetésre
vagyunk berendezkedve.
Akkor
most hogy is van ez? Nemes egyszerűséggel túl kell látnunk saját pillanatnyi boldogulásunk
vízióján, és mérlegelnünk kell az abban a pillanatban nagyon távolinak tűnő
események sorát, amely döntésünk következménye lehet.
Mire
gondolok konkrétan? Egy, az országában kisebbségben élő magyar ember választási
és egyéb döntésekor túlnő önmagán. Nem hagyja, hogy döntését a kicsinyes, személyes
jólétét ideig-óráig biztosítani hivatott lózungok befolyásolják. Ezzel szemben
eszébe jut az identitása, az, hogy ő magyar. Egy olyan magyar ember, akiben ott
van a sokat emlegetett virtus, nyughatatlanság és szenvedély. Akit bánt, ha
igazságtalanság éri, aki nem közömbös a nemzete sorsa iránt, s aki szinte hőssé
magasztosul az által az egyetlen tett által, amikor önnön érdekei elé helyezi a
közösségéit. Ez valóban egy olyan tett, amely az egyik legnemesebb az emberi
viselkedés repertoárjában. Világos ugyanis, hogy ő abban a pillanatban úgy
döntött, hogy döntése a priori egy egyre zsugorodó, túlélni akaró közösség
fennmaradását szolgálja, s csak másodlagosan tartja szem előtt saját személyes érdekeit.
Nos,
az efajta passzív részvétel mindenkitől egyértelműen elvárható, annak ellenére,
hogy bizonyos fokú emberi nagyságot feltételez, ahogy azt előbb már kifejtettem.
Azonban közösségünk fennmaradása érdekében ez még mindig kevés. Következő lépés a társadalmi vitákban és
tevékenységekben való aktív részvétel. Ezzel viszont baj van. Igen. Hiába van
megannyi szerveződés és kitűzött cél, a törekvések meddők. Látnunk kell, hogy ez
nem a civil szervezetek buzgó tagjainak, vagy éppen a különböző kezdeményezesékbe
bekapcsolódó embereknek a hibája. Épp ellenkezőleg: ők közösségünk legnagyobb
kincsei. Ez a többiek hibája. Minitársadalmunk nagy részének alapvető
közhangulata a közöny, és nem, nem csak a magasröptű társadalmi problémák
iránt, hanem sokszor a saját boldogulásukkal szemben is, ami egyértelműen
visszavezethető az elmúlt ötven, kommunizmusban töltött, év paternalisztikus
államképéből fakadó mentalitására, miszerint az államnak kell munkát
teremtenie, meg úgy általában teljes mértékben gondoskodnia az egyénről.
Fel kell nőnünk társadalmilag is. Meg kell
teremtenünk egy olyan közhangulatot, amelyben a közöny és az igénytelenség elfogadhatatlan
hozzáállás. Egy olyan társadalmi légkört, ahol igenis számít az, ha teszel,
elismerik, ha munkálkodsz a közösségedért, ahol nem furcsa az, ha személyes
érdekeid elé helyezed a köz érdekeit. Elismerik a virtusod, a szenvedélyed és a
nyughatatlanságod. S nem utolsó sorban megbecsülnek, ha magyarként magyar ember
módjára viselkedsz.
